Találkozó a GLENesekkel - Szeptember 10.

Délelőtt semmi extra nem történt, viszont délután már annál több. A többi Glenessel megbeszéltünk egy találkozót – Krishan, Dovile, Dávid –, mivel Dávidnak és Dovilének ezek a napok már az utolsók voltak itt Etiópiában, és lassan mentek hazafele Franciaországba – Dávid, és Litvániába – Dovile, viszont Krishan csak két hete érkezett. Tehát meghivtak minket egy vacsorára, amit Stefán indulás előtt visszamondott, mondván, hogy túl fáradt, és inkább pihenni akar. Egyedül vágtam neki a sötétségnek. 6 óra lehetett amikor elindultam. Próbáltam minibuszt szerezni, de nem sikerült, tehát lesétáltam a Debra Zite úton a Meskal térig, gondoltam majd onnan beülök egy másikba. De ekkor még nem sejtettem semmit. Mivel itt se sikerült találnom semmilyen buszt, gyalogoltam, és persze útközben próbálkoztam újabbakkal. Nem jött össze, tehát elsétáltam a Mexikó térre, ami egy újabb fél órába telt. Na, gondoltam, hogy innen már mindenképpen busszal megyek, mert nem ismerem ezt a környéket, és nem igazán tudom, hogy meddig kell menni. Beálltam a buszmegállóba, ahol vagy 80 ember várakozott, és persze sajnos mindannyian ugyanarra a buszra vártak. Persze ez se jött, csak nagyon kevés. Ami jött, azért is verekedtek, hogy be tudjanak ülni. De annyira kevesen dolgoztak a minibuszosok közül, hogy mire megjött a másik, már megint teljesen tele volt minden emberekkel, úgyhogy jobbnak láttam inkább sétálni egyet. Nem tudtam, hogy mennyit kell sétálni, ha tudtam volna, lehet nem vállalkozok rá. De döntöttem. Ekkor már fél 8körül lehetett, még jó hogy 7-re ígértem magam. Hosszú séta volt, és közben folyamatosan próbáltam volna stoppolni, de senki nem állt meg. Taxi nem volt, úgyhogy maradt a gyalogolás. A másik gond az volt, hogy mivel a magyar mobil itt nem működik – a német sem – ezért nem tudtam őket értesíteni, hogy késni fogok, de reméltem, hogy megvárnak, mivel biztosra mondtam a jövetelem. És végre megérkeztem. Mármint csak félig, mert megtaláltam ugyan a Vatikán nagykövetséget – ilyenről nem is tudtam, hogy létezik, de hát nem tudhatok mindenről – de ők 7körül vártak itt rám, az órám viszont fél 9-et mutatott. Na, gondoltam, már be is fejezték az evést, és már lassan lefekvéshez készülődnek, amikor eszembe jutott, hogy a kis, egy négyzetméteres boltokból mindig lehet telefonálni. Kerestem is egyet, ami már ebben az időben nem volt könnyű, mert legtöbben már bezártak valami rejtélyes oknál fogva. De sikerült találnom egyet, kicsöng, felveszik, hurrá!!! Meg vagyok mentve. Kijöttek értem, és kiderült, hogy még el se kezdték a vacsit. Ennek igazán örültem, mert már nagyon éhes voltam ekkorra. Vagy 5 percet sétáltunk még, amikor megérkeztünk egy gyönyörű és óriási házhoz. A lány körbevezetett, megmutatta a családi képeket, és az a kép, amelyiken az apukája volt Haile Selassiével, az utolsó nagy császárral. Nagyon büszkék voltak rá, nemhiába. Gondolom a pénzt is innen kapták, mivel ha valaki közel van a tűzhöz… Amúgy nagy családjuk volt, van vagy 4 testvére, de már mindegyiknek van 2-3-4 gyereke. Itt a családok eléggé nagyok a magyar családokhoz képest, általában van 4-5 gyerek a gazdagabb családoknál, és 6-7-8 vagy még több a szegényebb családoknál, akik nem figyelnek oda.

A vacsora egyáltalán nem etiópiai volt, de ettől függetlenül nagyon jól esett. Mindenféle volt, zöldség, házi kenyér, sült krumpli, sült cukkini, hús, saláta. Miután megkajoltunk, meg persze közben is, sokat beszéltünk az eddigi élményeinkről, meg ők sokat meséltek a munkájukról, ami nem kevésbé érdekes. A vacsora befejezése után megmutatták, hogy milyen szuveníreket vásároltak. Volt ott minden. Karácsonyi ajándéknak, esküvői ajándék, meg csak sima ajándék a családnak, meg persze egy csomó saját maguknak. Dovilé vagy 4 Gabit vett, ami egy helyi készítésű ruha, vagyis inkább pokróc. De nagyon jó anyagból van, és nagyon vastag, tehát mindenkin ezt lehet látni amikor hidegebb van, mert nagyon jól tartja a meleget. Az őr a háznál is mindig ilyenbe bugyolálja be magát esténként, amikor nagyon hideg van, és szerintem ezért tudja átvészelni a nagy hidegeket megfázás nélkül. Meg emellett még vettek kis széket, ami nyaktartónak is jó lehet alváshoz, főleg, hogyha nagy vagy új frizurád van, és nem szeretnéd elaludni. Akkor odateszed a tarkódhoz, mint a filmekben – Afrikai szeretők – és úgy alszol. Egy kicsit szerintem kényelmetlen, mert elég magas, viszont ülni rajta lehet. Olyan mint egy kisszék, és akárhová magaddal viheted, mert nagyon kis helyet foglal el. Persze ezek mellett még megmutatták mindannyian a sálgyűjteményüket, ami mindenféle színű, mindenféle mintájú, és persze eredeti etiópiai is volt. Itt ezek eléggé olcsók az otthoni árakhoz képest, és nagyon jó minőségűek. Én is vettem már jónéhányat, a képeken lehet is látni rajtam őket. Mindegyikőjük vett vagy 10-et saját maguknak, a többit pedig általában ajándéknak.

Ezek mellett még mutogatták az ezüst karkötőket, amiket itt vettek, mert voltak egy faluban, ahol az emberke ezzel foglalkozott, és kézi készítésűeket vettek. Ugyanitt egy másik embernél bőr pénztárcát, meg kistáskát vettek, ami szintén hand-made. Nagyon jól néztek ki.

Ezután jöttek a fényképnézegetések. Dovilének nagyon sok fényképe volt gyerekekről, felnőttekről, falukról a semmi közepén, messze a civilizációtól, ahol még nem is nagyon láttak fehér embereket korábban. Amikor ők ott voltak, akkor egy csapásra kettőt is láthattak, egy fiút meg egy lányt. A fényképek csodálatosak voltak, és egyben nagyon érdekesek. Közben persze mesélték az érzéseiket, hogy milyen volt egyedüli fehérként a sok kávébarna között. A számomra legérdekesebb képsorozat az volt, amikor Dovile le akarta fotózni a kunyhójukat, és ezért elfordult a tömegtől, ami egy kb. 200 fős falu volt. Mindenki ott volt a faluból, az apraja-nagyja. Amikor odafordult, akkor csinálta az első képet, ekkor még csak 2-3 ember volt a képen a ház mellett. Minden képpel ahogy tovább mutogatta, egyre több ember gyűlt oda, hogy rajta lehessenek a fényképen. A végén már majdnem az egész falu odagyűlt arra az oldalra, amit le akart fotózni. Mondta ő is, hogy nagyon furcsa volt, és egyben csodálatos.

Amúgy most látom, hogy milyen szerencsém van, hogy majdnem üresen hoztam el a táskámat, és tényleg csak a legfontosabb dolgokra szenteltem helyet: Vilmos pálinka, Unicum, 2 nadrág, két pulcsi, 6 alsó, 6 póló, 5 zokni, egy cipő, egy bakancs, egy szandál, egy strandpapucs, meg néhány apróság meg a gyógyszerek. Tehát remélem lesz elegendő helyem a hazafele úton a különböző szuveníreknek! :) Igazából Dovile csinálta jól, mert ő egy 105 literes óriási táskát hozott magával, ami majdnemhogy nagyobb, mint ő maga. Nem tudom, hogy bírja el, de végülis csak a reptérig kell elvinnie. Összehasonlításképpen, az enyém csak egy 65 literes, tehát majdnem fele akkora.

Na, mivel már kellően elfáradtunk mindannyian, és már esélyem nem volt arra, hogy hazamenjek, ezért ott aludtam a többiekkel, és kaptam egy külön szobát is. Majd egy korai kelés és kiadós reggeli után másnap a millenium napján elindultunk a városba.

--
Pics: picasaweb.google.com/madize/Ethiopia

Vásárlás a Piazzán Annával, és Mercato Stefannal - Szeptember 8-9

Annával, a lengyel-német lánnyal, és egy másik német lánnyal elmentünk a Piazzára körülnézni, ami az egyik központja a városnak, és egy nagy piac is van a közelben. Mondanom se kell, hogy főként a piacot akartuk megnézni. Elején egy kicsit nehéz volt megtalálni, mivel nem tudtuk, hogy ez a piac része-e vagy még nem.

De megtaláltuk, nem úgy kell elképzelni, mint az Orczy téri piacot, hanem mintha mennél a városban, és az egyik utcába betérve kis üzletek sorára bukkannál, árukat kipakolva az asztalokra, a házak bejáratai között. Tehát olyan ad-hoc jellegű. És mindezt több utcán keresztül. Egész nagy, de persze nem jártuk be az egészet. Sétálás közben, egyszer körbevett minket 5 férfi, méteres botokkal, fűcsomókkal a kezeikben, majd elkezdtek valamit énekelni, meg közben magasra ugrálni. Megtudtuk, hogy ez valami hagyományos táncuk, amit táncnak nem igazán lehet nevezni. Miközben mindezt csinálták, egy fűszálat nyomtak a kezünkbe, ami a gazdagságot, szeretetet jelképezi. Nagyon vicces volt, viszont egy idő után, amikor tovább akartunk menni, ők is jöttek velünk. Nem akartak továbbengedni. Vagyis engedtek, csak aztán jöttek utánunk. Mondanom se kell, hogy a kis előadásért cserébe pénzt kértek, adtunk a teljes társaságnak összesen 1 Birrt – ami kb. 20 forint, de még nem lett vége. Az egyik boltost megkérdeztük, hogy most mi van, miért nem mennek el, és mondta, hogy most éppen arról énekelnek, hogy „köszönjük szépen". Még öt percig, majd továbbmentek, és mi is. Ugyan nem találtunk semmi érdekeset a piacon vásárlás szempontjából, de tetszett. Talán a legérdekesebbek a könyvesboltok voltak. Úgy néz ki, hogy egy kicsi kuckó tele van könyvvel, de fektetve, és több ezer könyv egymáson, több stócban egymás mellett. Persze nem ABC sorrendben, és nem is típus szerint rendezve, csak úgy ahogy jön, éppen amilyen sorrendben szedték ki a dobozokból a használt könyveket. És az érdekes az egészben, hogy amikor megkérdeztem, hogy az XY könyv megvan-e neki, akkor gondolkozott egy ideig, majd mondta, hogy 3-mal odébb levő bódéban megtalálom. Átmentem oda, és neki tényleg megvolt. Hihetetlen, hogy még egymás könyveit is ismerik. És gondolhatjátok, hogy nem lehet könnyű megtalálni egy könyvet a több ezer között, olyan mint a tűt a szénakazalban. De ők hipp-hopp megtalálják. Valamikor nem is csak egy sorban vannak a könyvek, hanem több sorban egymás előtt!! Számomra teljesen átláthatatlan, de egyúttal nagyon érdekes.

Másnap a Mercatot néztük meg Stefannal, ami Afrika legnagyobb szabadtéri piaca. Itt nincsen elkerítve semmi, és nagyon sok utcából áll a piac. Egy teljes negyedet foglal el, ha csak egy irányba végig akarod sétálni, akkor több mint fél órát kell gyalogolnod egy irányba. Hát tényleg nem kicsi. A piac elején, ahol egy muszlin templom is van, azon a részen van a muszlin piac, majdnem mindent meg lehet venni a vallásról. Könyvek, CD-k, DVD videók, zenék, Karán – kicsi, közepes, nagy –, tehát mindent ami a valláshoz szükséges. Persze a templomba, ha nem vagy muszlin, nem mehetsz be, csak benézhetsz az ajtón. Ez azért eléggé zavart minket, mert szerettük volna megnézni, de hát az őr a kapuban kiküldött minket. Nem tudom, hogy az ember hogyan veheti fel egyáltalán ezt a vallást, ha még azt se engedik meg, hogy megismerkedjünk vele. Biztos nehéz bekerülni a közösségbe. Amikor pár utca után vége van ennek a résznek, kezdődik a cipős rész, meg az ágyas – ágyneműs, ágyszivacs, ágykeret, stb – majd jön a fémes rész, meg a művirágos. Ez a legszínesebb rész, és persze a legcsúnyább is szerintem. Több utcán keresztül csak művirágok, meg mű dekorációk. Tiszta giccs az egész!

És persze van a hagyományosnak mondható ruhás rész, ahol minden hamis márkát meg lehet találni, és a hamisított márkák hamisításait. Mi vagy 3-4 órát töltöttünk el itt, de még csak egy nagyon kis részét láttuk. Ha végig akarod nézni csak azokat amik téged érdekelnek, szerintem több napot vesz igénybe.

És ekkor még nem is beszéltem arról a részlegről, ahol a szuveníreket lehet megvenni. Ez is egy külön részlege. Igaz, nagyjából mindegyik boltban ugyanazokat lehet megvenni. Ha itt szeretnél vásárolni valamit, nagyon ügyesnek kell lenned, mert az árusok az egész Mercato területén kb. 2-3szoros árakat kérnek a fehérektől. Pofátlanul drága itt minden. Tehát ide nem vásárolni érdemes eljönni, hanem csak körülnézni, és megnézni Afrika legnagyobb piacát. Ha valamit mégis csak szeretnél megvenni, akkor a legjobb formádat kell hozni az alkudozásból, mert azt lehet. Viszont amikor úgy érzed, hogy „huhh, már majdnem a felére lealkudtam", még akkor is legalább másfél szeresét fizeted annak, amit máshol, akár egy normál boltban fizetnél. Persze a választék óriási. Van egy hangszeres rész is, ahol mindenféle hangszert a gitártól elkezdve a pianóig meg a szaxofonig mindent meg tudsz venni. Persze mondanom se kell, hogy fele kínai áru. A legviccesebb az volt, amikor egy szuvenírshopban néztünk valamit, ami érdekelt, de miután jobban megnéztük, a hátoldalán kisbetűvel rá volt írva, hogy „Made in China". Ennyit az etióp szuvenírekről. A kínai nagyvállalatok keze mindenhova elér. Ezek után már kétszer végiggondolom, hogy mekkora piac lehet ez a Kínai, ha még Etiópiában is meg lehet találni, mint szuvenírt.

Tehát ez egy nagyon nagy, és fárasztó séta volt.

--
Pics: picasaweb.google.com/madize/Ethiopia

Első Kávé szeremóniánk (Coffee Ceremony) - Szeptember 7.

Hát, a délelőttünk elég üres volt, mivel megbeszéltük, hogy csak délután jön értünk a főni, és elvisz minket egy Injera készítő, és árusító hölgyhöz, hogy ne csak a gyártói oldalt ismerjük meg, hanem a felhasználói oldalt is. Délelőtt pihentünk, olvastunk, tévéztünk, aztán lementünk az utca végi vendéglőbe ebédelni. Mivel péntek volt, ami itt a fasting day-t jelenti a szerdával együtt – ez olyan mint a húsvét előtti időszak, a böjt, csak itt minden héten tartják. Csak ezeken a napokon lehet kifejezetten vegás kaját kapni, aminek persze Stefan nagyon örült, hogy végre ilyet ehet. Kapott is két nagy halat, meg egy Injerát, kb. 7féle feltéttel, még a felét se bírta megenni. Ha ketten rendeltük volna, akkor okés lett volna, de én külön ettem, mert általában el szokott fogyni. Na most nem így történt. Amikor befejeztük, alig bírtunk lábra állni, nagyon teleettük magunkat. De komolyan, még a felét se ettük meg amit kihoztak nekünk, de mozdulni alig bírtunk. Ott ültünk még egy ideig, amikor ránéztünk az órára, és huhh, már mindjárt jön a főnök, úgyhogy induljunk. Nagy nehezen erőt vettünk magunkon, és elindultunk. Szerencsére nem sétáltunk sokat, amikor megláttuk a főnök kocsiját. Nem kellett kétszer mondania, hogy szálljunk be. Ez óriási segítség volt számunkra.

A kocsival egy bolt előtt álltunk meg, és úgy gondoltuk, hogy itt dolgozhat a nő. Kiszálltunk a kocsiból, és elkezdtünk befele menni egy nagyon keskeny kis utcácskában, két oldalt bádoglemez kerítés, és megyünk egyre beljebb. Néztük, hogy a bolt hátsó bejáratát már régen elhagytuk! Hova mehetünk?? Mignem megérkeztünk egy bádogkapuhoz, bementünk rajta, egy kis kertre nyilt, ahol 4-5 család élhet együtt különböző lakásokban – általában egy lakás egy szoba, semmi több, és ott élnek 4-en 5-en vagy akár még többen is – és bementünk az egyikbe. Egy kis lakás volt, bent a földön ült egy nő. Előtte kávéceremóniához nélkülözhetetlen kellékek. Nagyon aranyos volt, köszöntött minket, és helyet foglaltunk eredeti Etióp székeken, kis, kör alakú ülés, amilyet általában szalonnasütésnél használnak az emberek. De ez egy darab fából van kimunkálva, három lába van, és nagyon kényelmes.

A legnagyobb, hogy egész végig úgy gondoltunk, hogy elvisz majd minket egy boltba, ahol megmutatják, milyen körülmények között, hogyan készül az Injera. Na, ez nem így lett. Elvitt minket egy családhoz, ahol a háziasszony még szabadidejében Injerát készít nem csak otthoni fogyasztásra, hanem hogy eladja. Ezen nagyon meglepődtünk, amikor megérkeztünk, mert ha tudtuk volna, lehet, hogy viszünk valami ajándékot is. A kocsival egy bolt előtt álltunk meg, és úgy gondoltuk, hogy itt dolgozhat a nő. De nem így volt. Egy hátsó kis kertbe vitt minket, ahol kb. 4-5 család lakott együtt az állatokkal – tehén, tyúk, és házi galamb. És ezek az állatok nem voltak elzárva, teljes mértékben együtt éltek. Talán a lakásba nem engedték be őket. A galambokat a gyerekek tenyésztik, hazaszoktatják őket, majd játszanak velük, nem is akárhogyan. Elviszik egy tisztásra őket, majd eleresztik, és hazarohannak, a verseny lényege pedig, hogy melyik galamb ér előbb haza. Egy kicsit furcsának tűnt nekünk elsőre, de gondolom otthon is ilyenekkel játszottak a gyerekek a game-boy, nintendo és a számítógép előtt.

A család akihez mentünk épp kávé szeremóniát tartottak. Mondanom se kell, nagyon megörültünk neki, mert eddig csak különféle helyeken olvastunk erről, vagy másoktól hallottuk, de még soha nem volt szerencsénk hozzá. Hát igen. Nem hiába vártuk már annyira. Nagyon finom aromájú kávéjuk van, nemhiába, a kávé hazája. A kávé az etiópiai Kaffar régióból származik, innen ismertették meg a világgal, és persze a nevét is innen kapta. És persze azóta is nagyon sok kávét exportálnak.

A lakás nagyon jól volt berendezve, attól függetlenül, hogy mennyire kicsi volt, nagyon lakályos. A falon különböző szuvenírek, képek, hangszerek.

És ahogy a vendégségekben szokott lenni, rögtön „ránk sóztak" egy csomó kaját, hogy együnk, ha már itt vagyunk, és persze nem mondhattunk nemet, kaptunk még egy adag Injerat. Összenéztünk Stefannal, hogy huhh, ki fogja mindezt megenni. A férj egy tállal és egy kancsóval jött hozzánk, hogy megmossuk a kezünket. Pont úgy ahogy a nagykönyvben – a Lonely Planetben – meg volt írva. Az étel nagyon finom volt, igazi házias, és a kávé szeremóniánál használt füstölő mellett igazán egyedi. Benyomtuk az egészet, és szerencsére utána egy jóideig nem kellett mozognunk. Evés közben a nő a kávét pörkölte szénen, majd amikor elkészült, összetörte a nálunk is használt kávétörővel. Nagyon finom illat terjengett egész végig, ami nem csak a kávénak volt köszönhető, hanem a füstölőnek is.

Amikor a kávé elkészült, feltette a vizet forrni a szénre, ami legalább fél órába került. Tehát nem egy instant Nescafé – egy perc alatt kész – hanem igazi időtöltés, beszélgetés. Nem tudom, hogy az otthoni rohanó világban kinek lenne erre ideje, amikor néha még a rendes evésre sincs idő. Itt máshogy élnek az emberek, de sajnálatos módon az előbb említett Nescafé szeretne betörni a piacra, és árulja már néhány helyen a pocsék ízű instant kávéját. Remélem, lesznek annyira bölcsek, hogy nem veszik át ezt a részét a „civilizációnak", hanem megtartják a saját tradíciójukat. Miközben készült a kávé, beszélgettünk, a vallásokról, lakásról-lakhatásról, de leginkább a földről. Nagyon érdekes és egy kissé ómódi. A föld minden esetben a kormányé, amit bérbeadott, de amíg él a tulajdonos, vagy annak leszármazottai, addig használati joguk van a földjük felett. Tehát építhetsz rá akármilyen kacsalábon forgó palotát, azt a kormány földjén teszed, és bármikor visszaveheti. Persze ezt nem teszik, viszont a befektetőktől elveszik ezzel a kedvüket. Ha felépitetted a házad, leglább 5évig kell, hogy ott éljél, és csak azután adhatod ki bérbe. Eladni soha nem tudod. Elcserélni se. Olyan, mint a középkorban. Egy földreform ráférne :)

Közben még kipróbáltuk az itteni egyik legelterjettebb hangszert – amit alig birtunk megszolaltatni normális hangon – az egyhúrú gitárt. Nagyon vicces szerzet, általában közel eső hangokhoz használják, és amikor mélyebb, vagy magasabb tónusú nótát akarnak játszani, akkor áthangolják. Ezután ettünk egy kis parázson sült kukoricát, majd jött a legjava: az injera készités. Kimentünk a konyhába – ami a hálószoba is volt egyben – és egy kis előkészület után nekiálltunk Injerát késziteni. Mivel egy ilyen úgy néz ki mint a palacsinta, a mérete inkább hasonlít egy jól megtermett DonPepés 62cm-es pizzára. Óriási sütő, és kell is egy kis idő, amíg a nem túl energiatakarékos sütő felhevül a megfelelő hőfokra. Miután megvolt, megmutatta nekünk, hogyan készíti, nagyon speciális mozdulat kell hozzá. Megkérdezte, hogy ki akarom-e próbálni, és ne legyen a nevem Tóth Tamás László, ha ezt kihagytam volna. Persze, hogy kipróbálom, mi sem egyszerűbb ennél, palacsintát is csináltam már több ezret. Naná, csak megfeledkeztem arról, hogy a sütőt nem lehet mozgatni, csak a kezemet. És egy kb. egy literes kancsóból kellett önteni, és körbe-körbe mozgatni közben a kezem, és figyelni arra is, hogy nehogy túl sokat öntsek egyszerre, mert akkor idejekorán elfogyna a kancsóból. Hát próbáltam figyelni mindenre, de a multitasking még nem az én barátom. Mondanom se kell, nem sikerült, csak egy csökevény teremtményt csinálnom, ami nem igazán hasonlított az eredetire. Az ízével viszont nem volt gond, ezt rögtön meg is tapasztalhattuk egy kis Barbarral – erős fűszer kíséretében, ami olyasmi mint a chilli.

Meg megtudtunk még előtte utána néhány dolgot a keresetekről. A nő például ha 1000 darab injerát készit el egy hónap alatt, és mindet el is tudja adni, akkor egy nagyon kis haszonnal számolva kb. 500 Birrt keresett, ami kicsivel kevesebb mint amit mi egy hét alatt elköltünk. Nagyobb haszon nincsen. Ez kb. 10000Ft-nak megfelelő kereset egy hónapra. Nagyon kevés, főleg, hogy csak a lakásuk bérlése – ami kb. 20 négyzetméter, két szoba, fürdő, WC csak kivül a kertben, és persze megosztott – 600 Birrbe kerül. Ezen nagyon elcsodálkoztunk. És szerintünk nem is számolták jól a ráfordításokat, mert még az elektromos áramot se számolták hozzá, ami pedig elég nagy tétel lehet, mivel egy ilyen megsülése kb. 5 perc.

Ettől függetlenül ez a család egy középosztálynak felel meg Etióp nézetben, tehát nincsen hiányuk semmiből sem.

Tanultunk néhány új szót is: mabus – kisfiú, és mimi – kislány. Elég könnyű őket megjegyezni :)

Parlament, séta a városban - Szeptember 6.

Reggel korán keltünk, bementünk dolgozni. Eddig nem volt sok ilyen, de hát valamikor el kell kezdeni. A város másik felére kellett elmenni kocsival, ahol megnéztünk néhány boltot, ahol manufaktúrában állítják elő az Injera sütőket. Nagyon érdekes volt, az út szélén mindkét oldalon több kisebb-nagyobb bolt. Mindenhol többen dolgoztak, és hát tényleg meg volt mindenkinek a feladata. Van aki csak kivagdosta az anyagot, volt aki kalapácsolt, volt aki hegesztett, tehát mindenkinek megvolt a saját kis feladata.

Miután úgy gondoltuk, hogy már minden kérdésünkre megkaptuk a válaszokat, újra kocsiba ültünk, és várost néztünk. A sofőr aki vitt minket biztos, hogy nem nagyon akart visszamenni dolgozni, mert olyan kerülőt tett velünk, hogy minden kis szegletét megismertük a városnak. Elmentünk kávézni is, ez valahogy mindig benne van a napjainkban. Mecchiatonak hívják, nagyon finom, még az olaszoktól maradt hátra. Ők hét évig voltak itt, és próbálták kolóniájukká tenni Etiópiát, de hát erősen ellenálltak, és nem sikerült. Afrikában ez az egyetlen ország, amelyiket nem kolonizálták. Erre azóta is nagyon büszkék, de hát nem hiába. Na, ahogy mondtam, keresztbe-kasul végigmentünk a városon, elmondta, hogy hol lehet jó éttermet találni, hol érdemes diszkózni, még a piros lámpás negyedet is megemlítette. Mostmár mindent tudunk hogy hol van, kivéve, hogy hogyan lehet oda eljutni. Mert persze amikor a kis utcákon mentünk keresztül, a fene tudta megjegyezni, hogy most merre is tartunk. És mindemellett ne is beszéljünk a térképről. Ez is nagyon érdekes. Bementünk a turiszt-infóba, hogy kérjünk egy térképet. Kaptunk, nem hiába kértük. Na de milyet! Egyik oldalán kicsiben teljes Etiópia. Másik oldalán pedig Addis-Abeba. Na ez a nem semmi. Van rajta kb. 30 utca all-together, meg néhány utcanév. Ezek is elég elavultak, nem azok amiknek most hívják őket. Itt ugyanis mindig átnevezik az utcákat. De nem minden utcának van neve, hanem csak a legnagyobb utaknak, tehát ha meg akarsz valamit találni, azt az elmondások alapján lehet megtenni. Pl. fordulj a Totál kútnál balra, majd amikor meglátod a Bankot jobbkéz felől, akkor a következő utcánál balra. Valahogy így. A minibuszosnak is csak az irányt mondod meg, aztán nagyjából ott szállsz ki ahol akarsz. De persze amikor fizetni kell, akkor kell mondani valamit, hogy meddig mész – merthogy ez alapján fizetsz – úgyhogy csak választasz magadnak egy hotelnevet, vagy valami ismertebb üzletet. De amúgy ha ránéztek a google mapra, akkor ott se láttok szerintem több utcát, igaz, nem tudom, hogy frissítették-e már azóta amióta utoljára láttam.

A városnézésbe belefért az is, hogy elvitt minket a Sheraton hotelbe, ami nagyon szép, új meg minden, de valahogy nem illik a környezetbe. Valahogy más. Körbementünk, és közben mesélt néhány dolgot az itteni életről.

Miután visszamentünk, és több dolgunk már nem volt aznapra, ezért újra nekiláttunk a már egyre inkább ismert városunk azon részébe, amit még nem fedeztünk fel. És így városnézés közben történt meg velünk valami nagyon furcsa. Ez első hallásra biztos nem lesz az. Elkezdett esni. Már sokadik nap. Zuhogott, nagyon erősen, mindenki bemenekült valami boltba, vagy épületbe, így tettük ezt mi is. Egy eresz alá ültünk be, és elkezdtünk fotózni. Beszélgettünk, hogy azért reméljük nem lesz egész nap ilyen, mert akkor sehova nem tudunk majd menni. Aztán egyszer csak, mintha kicsapták volna a biztosítékot, az eső egyről a kettőre elállt. Mi meg csak csodálkoztunk, hogy valaki elzárta a csapot! Elég vicces volt.

Nagykövetség, gyerekek, teknősök - Szeptember 5.

A mai napunk elég laza volt. Nem mentünk dolgozni, viszont elmentünk a német házba, akik a szállásunkért is felelősek, és megbeszéltünk néhány dolgot. Utána elmentünk ebédelni. Először úgy tűnt az étlapról, hogy drágább ebédünk lesz, mint szokott lenni, de amikor mondták, hogy a levesek, és a saláták ingyen vannak, átértékeltük a dolgot, és nagyjából ez volt eddig a legolcsóbb hely, ahol ettünk. És még finom is volt.

Utána beültünk a taxiba, ami egy külön történet, hogy elmenjünk a német nagykövetségre. Kiálltam az út szélére, láttam egy taxit közeledni, láttam ugyan, hogy van benne egy utas, de azért intettem neki. Majdhogynem nyikorgó fékkel állt meg…azért azt tudni kell, hogy ezek az autók nem mai gyerekek, és egyáltalán örülhet az utas ha van benne működő fék…és egy kicsit túlzás is volt a nyikorgás. No mind1, az a lényeg, hogy megállt. Lealkudtuk 50Birről 30Birre, ami még szerintünk így is sok volt érte, de hát mégiscsak Faranji ár, nem pedig helyi. Itt amúgy mindennapos, hogy ha nincsen megtömve még a taxi, akkor megáll akárkinek. Amúgy ez szerintem nagyon jó, mert energiatakarékos, és úgyis csak akkor vesz fel, ha ugyanabba az irányba megy. Igaz, így a taxis nem biztos, hogy olyan jól jár, mintha két külön útja lenne, mivel osztoznak az áron. A Lada, ahogy már mondtam nem mai gyerek volt. A bal hátsó ajtót a sofőr segített becsapni. Jobb oldalt belülről nem volt ajtónyitó, ablaktekerő sehol. Az oldalsó visszapillantó tükrök nem vízszintesen álltak, hanem függőlegesen. Lehet azért, hogy könnyebben elférjenek a kisebb helyeken, ezt nem tudom. A váltásnál recsegett-ropogott, már-már arra gondoltam, mikor fog teljesen megállni a kocsi. Lengéscsillapító??? Szeriem utoljára mikor elhozták Oroszországból, de az már egyáltalán nem működik. Még szerencse, hogy nem láttunk ki a lábunk között, mármint az aszfaltra.

Nagykövetség, gyors kör, puszi-puszi, néhány szó rólunk, néhány az országról, meg egy-két jótanács, aztán uccu tovább. A taxis amúgy nagyon erőlködött, hogy nem tud visszaadni, úgyhogy menjünk vele majd vissza, ő megvár minket. Szerencsére fel tudtuk váltani Kínai turistákkal.

A nagykövetség a város szélén van. Nem egy gazdag környéken. Egy nagyon érdekes történet, hogy hogyan osztottak földet a nagykövetségeknek anno. II. Menilik császár nagyon ügyelt arra, hogy hol legyenek a nagykövetségek, és nem sajnálta a földet sem. Mindez az 1910-es évek környékén volt. A lényeg, hogy mindegyik nagykövetséget egy folyó partjához közel tette. Ezzel az volt a célja, hogy majd a követségek építenek hidat, hogy könnyebben eljussanak máshova is. A számítása bejött. Mind a német, a francia, az orosz, és a többi nagykövetség is majdnemhogy a hídépítéssel kezdték. Kihasználta a lehetőségeket.

Innen elgyalogoltunk egy helyre, ahol már megálltak a minibuszok, mivel nem akartunk megint egy csomót kidobni a taxira. Csak összehasonlítás képpen: Taxi ez a táv 30Birr, minibusz 1,20Birr. Elmentünk tehát a parlament feletti kis térhez, ahonnan teljesen lesétáltunk a központba. A parlament nem egy csúcs. A mellette levő templom sokkal szebb. Ahogy már említettem, nem szabad fotózni az állami épületeket, és annak környékén sem. A köztárssági elnök palotája körül viszont még megállni se szabad. Ezt onnan tudtuk meg, hogy megálltunk, hogy megnézzük a térképet, és egy helyi odajött hozzánk, és mondta, hogy itt ne álljunk meg, mert baj lehet belőle. Pedig nem is a kerítésnél voltunk, hanem az út túloldalán, tehát kb. 20méterre a kerítéstől. Ja, és a legnagyobb, hogy a másik oldalon a járda óriási betontömbökkel le van zárva, csakúgy, mint nálunk a kettes villamos a dunaparton az Erzsébet és Szabadság híd között. Oda egyáltalán nem lehet menni. Egy kicsit mintha félnének valamitől. Úgy is lehetne mondani, hogy üldözési mániájuk van.

Utána, ahogy sétáltunk tovább, nagyon jó élményben volt részünk. Egy park mellett sétáltunk el – vagyis nem volt semmi épület azon a területen – és volt néhány gyerek, úgy 5-6, akik ott játszottak. Amikor megláttak minket, közelebb jöttek, és köszöntek, integettek, visszamosolyogtunk, integettünk mi is. Az egyik kislány viszont bátrabb volt mint a többi, és amikor sétáltunk, közelebb jött hozzám, és megérintette a kezemet. Ezután rögtön megállt, hátranéztem, és mosolygott. Nagyon jó volt ezt látni, és mindig nagyon jó ilyen gyerekekkel találkozni. A rosszabb az amikor csak odaszólnak, hogy „hey, hey" vagy „you, you" vagy ami még ennél is rosszabb az a „money, money", és csak egy banknak néznek. Amúgy van egy csomószor olyan is, hogy csak odajönnek, és nyújtják a kezüket kézfogásra, vagy hogy pacsit adjunk. Volt egy másik kissrác – szerintem alig lehetett két vagy három éves –,amikor meglátott, az anyukájának elkezdte mondani – miközben folyamatosan minket nézett –, hogy „fa…fa…fa…faranjis". Édes volt.

Utána gondoltuk, hogy megnézzük azt a templomot, amiben II. Menilik császárt temették el. Az úton odafele rögtön hozzánk csapódott egy gyerek, aki mint védelmezőnk, és útmutatónk is volt. Vagyis lehetett volna, mert minket inkább csak zavart, elküldte a többi kiskölyköt, akik csak integetni jöttek oda hozzánk. Egy őr végülis elküldte. De volt másik. Néha nehéz őket lerázni, főleg, hogy kb. a második harmadik perc után általában vagy megkérdezik, hogy nem akarsz-e venni minőségi dohányt – fű, vagy hogy nem adsz-e pénzt. Bent a templom nagyon szép volt. Vagyis csak kívülről, és a kert, mivel bemenni még egyik templomba se tudtunk. Állandóan zárva vannak. A kertben óriásteknősök voltak, elképesztő volt. Nem is gondoltam volna. Néhány gyerek jött utánunk, de ők nagyon aranyosak voltak, állandóan integettek, és mosolyogtak.

Annyi sok pozitív ember van itt. Sajnos Magyarországon rossz szemmel néznek rád, ha mosolyogsz, itt viszont mindenki mosolyog. De nem csak ránk, amúgy is. Sokkal optimistábbak. Ezt tőlük kellene tanulni.

Hazafele jövet, gondoltuk kopóbáljuk a sült kukoricát. Ez nagyjából olyan, hogy az út szélén, általában nők, egy fém edénybe szenet tesznek, begyújtják, és ráraknak egy cső kukoricát, amit állandóan legyeznek, amíg meg nem sül.

Kiválasztottunk valakit, akinél volt két cső, és megvettük. Rögtön el is kezdtük enni, nagyon finom volt. Közben sétáltunk a házunk felé még a főúton. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy nem a megszokott módon mosolyognak az emberek, hanem inkább már nevetnek. Igen, tényleg nevettek, sőt, valakik hahotáztak! A taxisok dudáltak az útról, és mutogatták, hogy finom! Ugyanez a minibuszokkal, autókkal. Előttünk volt két öltönyös etiópiai, ők is hátra-hátranéztek, és jókat mosolyogtak. Egyáltalán nem tudtuk miről van szó! Gondoltuk, lehet azért, mert ez esetleg a nagyon szegények nassa, és ezért vicces esetleg, hogy mi, fehérek ezt esszük. De ez nem nagyon zavart minket, ettük tovább, nevettek rajtunk gyerekek, srácok, férfiak, és nők egyaránt. Nem tudtuk hova tenni, mígnem egy taxis, akinek nem volt fuvarja, megszólított, hogy „ízlik-e". Mondtuk, hogy igen, nagyon finom, viszont nem tudjuk mire vélni, hogy mindenki csak nevet rajtunk, és hogy miért van ez. Elmagyarázta. Nagyon egyszerű, annyi, hogy az etiópok semmit nem esznek vagy isznak az utcán. Ezt vicces volt hallani. Lehet hogy ezért nincsen McDonald's sem…

Ma is tanultunk valami újat.

Injera látogatás - Szeptember 4.

Na, ma is korán keltünk, és sajna megint esett az eső. 4-0 az eső javára. Ma már minibusszal mentünk a munkahelyünkre, ahol is találkoztunk Mesfin-nel, aki elvitt minket kocsival egy technikai középiskolába. Egy diák se volt ott. Csak munkások voltak, festették az épületet. Mondták, hogy az esős évszakban nincsen tanítás itt, úgyhogy senki nem jár be. Füvet is nyírtak, nem is egy ember. Vagy tíz. Nem azért, mert olyan nagy a kert, hanem azért mert nincsen fűnyíró, csak a saját kezük, meg egy kis sarló. Nehéz munka lehet, főként mivel guggolnod kell egész nap. A füvet egy Toyota jeeppel vitték el, nem is akárhogyan. Nagyon furán nézett ki, hogy a hátsó rész teljesen meg volt tömve fűvel. Nem tudom, hogy mit csinálnak vele, gondolom elviszik állatoknak. Az egyik tanteremben bemutatták nekünk, hogyan is működik az Injera sütő, vagyis hogy hogyan állítják elő. Elég kezdetleges technológia, de működik. Bemutattak még néhány tantermet, és hogy miken dolgoztak. Nagyon érdekes volt. Beszélgettünk a megújuló energiaforrásokról is, amiben azt kell hogy mondjam, Etiópia Európa, de mindenképpen Magyarország előtt van. Szinte minden energiaszükségletüket megújuló energiaforrásokból fedezik, persze nekik sokkal könnyebb, mivel sokkal kevesebb áramot használnak. Nyilván egy nagyobb Magyarországi városnak se lenne elegendő egy téli időszakban, amennyit ők előállítanak. De van egy csomó vízerőművük, szélerőművük, és geothermo is. A munka nem volt hosszú, kb. 2 óra. Utána visszamentünk, és a főnökkel lementünk Injerát enni, csakhogy az ízét is érezzük…mintha még nem kóstoltuk volna. Eddig minden nap ezt ettünk ebédre, tehát már az elejétől fogva tudtuk miről van szó, csak azt nem, hogyan állítják elő. De ma azt is láttuk, egy nő épp előttünk készítette el. Nagyon jól néz ki.

Ja, és kipróbáltuk az Eukaliptuszt is. Persze nem rágtuk órákon keresztül, csak megszagoltuk, és megízleltük. Nagyon finom illata van, tiszta menta. Amikor megfáznak, ezt szokták használni gőzöléshez, mint mi a kamillát. Ez jobb…

Amikor mentünk vissza az irodába, sokat beszélgettünk Mesfin-nel. Volt egy nagyon jó beszólása, amit kár lenne kihagyni: „Etiópia egy szabad ország…látjátok, az autópályán is az megy aki és ami akar". És ez tényleg így volt, szamarak, kutyák, kecskék, biciklisek, gyalogosok. Ez egy szabad ország, kivéve ha a politikával is foglalkozol…

Hát, és ami nem maradhat ki a napból, az a városnézés. Fél kettő körül befejeztük, és elsétáltunk a Fővárosi Önkormányzathoz, ami egy nagyon nagy épület, és fent van egy hegy oldalán. A Churchill avenue vezet fel oda, kétszer sok sáv, középen elválasztó, amit még most csinálnak a millenniumi ünnepség alkalmából. Nagyon vicces, a járdaszegélyt az út szélén öntik formába betonból, majd várják, hogy megszáradjon, majd ássák be. Itt minden építkezésnél az emberi munkaerő van többségben, gépeket alig használnak. Csak arra maximum, hogy kiássanak valamit. De amit fel tud emelni 2-3 ember, ahhoz itt nem kell gép.

A város nagy fejlődésen megy most keresztül, mindenhol építkezések, csatornázás, házépítés.

Voltunk még a központi bankban is, ami belülről valami csodálatos volt, főleg építésileg. Elképesztő. Egy kupola a teteje, de nem akármilyen, három- és négyszögek vannak kivágva belőle, ahol bejön a fény. Kb. úgy néz ki, mint amikor rajzolnak a gyerekek egy kört, és kiválasztanak négy pontot a köríven, és összekötözik őket különböző ívű vonalakkal. Nem tudom jobban elmondani. Általában ezt szokták utána kifesteni fekete-fehérnek, és teljesen bele lehet zavarodni a látványába. Ilyenkor a legrosszabb az, hogy nem lehet közintézményben fényképezni. Ezt látni kell :)

Visszafele megint minibuszoztunk, majd sétáltunk egy jót. Félúton felmentünk egy 12emeletes épület 10-ik emeletére, ahol megengedték, hogy kinézzünk az ablakokon. A kilátás nagyon jó volt, csináltunk is egy csomó fotót onnan fentről.

Egy nagyon jó dolog van abban, hogy fehérek vagyunk, az hogy szinte mindenhová beengednek. Így jutottunk be tegnap is az Afrikai Unió központjába, amit amúgy nem nagyon engednek meg senkinek sem.

Szeptember 3., Első minibusz élmény, Afrikai Unió, és egy kis munka

Tényleg, eddig még csak arról nem mondtam semmit, ahol vagyunk, mármint a városról. 1881-ben alapította II. Menelik, miután rájött, hogy mennyire jó eukaliptusz fák nőnek errefelé. Addis Abeba annyit jelent mint Új Virág. Ezt a nevet is II. Menelik adta neki.
Röviden ennyi.
Na, ma egy újabb nagy dolgon voltunk túl! Igen, sikerült végre beülnünk a minibuszba!!!! Wow!! Mi nagyon örültünk neki. De ha már itt tartok, akkor el is mesélem, hogyan is működik ez.
Itt Addisban háromféle utazási lehetőség van. Na jó, ha úgy vesszük, akkor négy, de ebből egyik biztosan nem külföldinek való.
Kezdjük a negyedikkel, amit itt Chicken bus-nak is neveznek, amiről már írtam korábban. Nagyon olcsó, hosszabb távra is mennek, még a belvárostól akár 15-20km-re is. Mindegyiken van egy szám, de sehol nincsen leírva, hogy melyik számú busz merrefelé megy. A helyiek persze tudják. Meg persze azt is nehéz az elején kitalálni, hogy hol vannak egyáltalán a buszmegállók, mert persze tábla sehol. Itt úgy megy a fizetés, hogy mielőtt felszállsz, adsz valamennyi pénzt egy nőnek, aki a hátsó ajtó előtti ablakon kihajolva osztogatja a jegyeket. Gondolom, hogy csak egyfajta árú jegy van, mivel nem tudna mindenkit végigkérdezni, hogy merre mész, és az alapján fizess. Ez viszont tényleg nagyon tömött. No mindegy, egyszer majd csak rászánjuk magunkat, hogy üres zsebbel, hátizsák nélkül felszálljunk, mivel elég sok zsebes jár ezekkel a buszokkal.
És ekkor jön a következőként a sorban a Minibusz. Ez széles körben elérhető sok embernek. Toyota márkájú, jobb oldalt hátratolható ajtóval. Az ajtóban mindig áll egy „kaller”, aki az ablakon fél testével kihajolva ordibálja, hogy merrefele mennek tovább. Először egy kicsit nehéz volt megérteni őket, még most se megy igazán, de legalább tudjuk, hogy nagyjából amiket kiabálnak merrefelé van. A sofőr mellett van két hely, hátul pedig egymás mögött háromszor két szék, plusz a kocsi hátuljában még 3 ülés. Tehát összesen 11ember elfér úgy hogy van ülőhelye, plusz a sofőr, plusz a kaller. Ezt néha azért túllépik, és a folyosóra is betesznek valakit, vagy pedig a hátsó hármas ülésre egy negyediket, esetleg mindkettőt. Ami a legviccesebb ezekben, hogy csak akkor mennek, amikor már teljesen tele van. Tehát ha van egy üres hely, akkor még várnak, hátha megy arra valaki. Emiatt elég gazdaságos. Ma amikor végre sikerült találnunk egyet, ami abba az irányba ment, ami nekünk is jó volt, nagyon örültünk és rögtön beültünk. Belül szólt az etióp zene, egész jó volt. Az árak nagyjából fixek, tehát nem az elején fizetsz, hanem valamikor útközben, amikor a kaller úgy dönt, hogy hátrafordul, és kér egy kis pénzt tőled. Mellettem másik oldalamon egy kedves helyi fiatal srác ült, akivel beszélgettem útközben, hogy mennyibe kerülnek a különböző utak, meg hogy mindegyikbe szól-e a zene, meg ilyenek. Nagyon jó angolsággal válaszolt, furcsállottam is, mert azért nem szokott ennyire jó lenni. A kallernak közben adtunk 1-1 Birrt. A srác mondta, hogy majd visszakapunk 35centet, mert ez az út csak egy rövidebb volt, és nem kérhetnek ennél többet. Persze a kaller erről nagyban hallgatott. Csak amikor leszálltunk, akkor mondtam neki, hogy mi van a visszajáróval, és csak úgy mint otthon a benzinkutasoknál, már a kezében volt a 70cent, amit szó nélkül visszaadott. De amúgy ha nem kérdezzük, biztos megpróbálta volna eltenni. Utána volt még egy utunk a minibusszal, ott már nem egymás mellé ültünk, és mellém beült még a negyedik utas is. Nekem ez a második út 60centbe került, Stefannak viszont 65-be. Úgyhogy nem tudom hogy mi alapján számítják ki :)
Másik lehetőség a taxi. Hát, az se jobb a Deákné vásznánál. Régi Zsigulik, vagy ahogy jobban ismertek Lada 1300-ak, szinte mindegyik. Elég vicces, kívülről kék-fehér, az alja tengerkék, a teteje pedig fehér. Belülről viszont látszik, hogy tényleg Oroszországból jöhettek még régebben, mert az összes piros. Ahogy kinyitják az ajtót, rögtön kivillan a piros szín. Ez az eszköz olcsóbb, de még mindig azért a drágák közé sorolható. Majdnem ugyanannyi mint nálunk. Nem is próbáltuk még egyáltalán, de biztos hogy nem lenne valami nagy élmény.
Van még hátra a terepjáró, de az nekünk nem játszik be, mivel eléggé drága, de nagyon sokan járnak ezzel errefelé. Nem is csoda, hiszen ha kimész Addisból, akkor csak néhány főút van leaszfaltozva, vidéken szinte mindenhol földút, vagy ami még rosszabb, kőút van. És persze nem az az apróra darabolt fajta, hanem a féltéglák, vagy még nagyobbak egymáson.
Másik nagy élményünk volt a mai napon a munka elkezdése. Reggel 8:15-re jött értünk Gerhard (Mr. Quincke) a telepjárójával, és kertek alatti úton vitt be a már korábban meglátogatott Mexikó térre. Az épület, ahol dolgozni fogunk egy 15 emeletes óriási építmény, a kereskedelmi kamara székhelye. Nincsen lift, de szerencsére mi az első emeleten vagyunk. Sajnálom akik felettünk vannak :) Rövid országismertető után bele is vágtunk. Felrajzoltunk egy timelinet, és nagyjából megbeszéltük, hogy miket kellene elvégeznünk a három hónap lejártáig. Utána még bemutatott néhány kollégájának, és olyan 10körül mondta, hogy most lesz egy megbeszélése fél1ig, ami az ebédszünet kezdete, és hogy addig menjünk el körülnézni a városban, majd jöjjünk vissza, és elmegyünk együtt ebédelni valahová. Nem kellett kétszer mondania, elfordult, és már ott se voltunk :) Mivel reggel a kocsiból mutatta, hogy merre van az Afrikai Unió központja, gondoltuk, hogy elmegyünk megnézni.
Semmilyen kormányzati épületet nem szabad lefényképezni, mert akkor rögtön elveszik a fényképezőből a filmet, de ez nem tántorított el attól, hogy ne csináljak róla egy képet. Úgy is le tudom törölni, ha szólnának. Mondtam Stefannak, hogy menjünk be, de ő visszakozott. Végül én odamentem a bejárati ajtóhoz, és megkérdeztem, hogy bemehetünk-e csak körülnézni. Végülis beengedett, sőt, még egy guide-ot is adott mellénk, aki körülvezetett, és mesélt nagyon sok mindent. 1963-ban alapították, 53 tagállam van benne a közösségben már az elejétől fogva. Ez azt jelenti, hogy egy kivételével mindegyik Afrikai állam tagja. Az az egy Marokkó, aki azért nem lépett be, mert egy országot, amit ő sajátjának mondott, elfogadták külön tagállamként. És ezen jól besértődött. A fő cél amiért létrejött, az a béke a tagállamok között, de ezt még nem sikerült kialakítaniuk. Mindig vannak viszályok a határok közelében, majdnem minden országnál. De emellett elkezdtek egy gazdasági integrációt is, ami még nagyon az alapoknál tart, nagyjából a kereskedelmi útvonalak kialakításánál. Tehát bele fog telni nekik még jó néhány évbe, hogy oda eljussanak mint a mostani EU, de mondta az emberke, hogy végtére ők is ezt szeretnék majd egyszer elérni. Hát, sok szerencsét hozzá, remélem össze fog jönni, legalább a béke megteremtése a tagállamok között. Amúgy a határoknál nem is igazán az államok harcolnak egymás ellen, hanem inkább gerillacsoportok csapnak össze.
Ezután volt még egy óránk, úgyhogy sétáltunk egyet azon a részen, ahol még nem jártunk. Jól tettük. Megtaláltuk azt a helyet, ahol szomorú óráinkat fogjuk eltölteni. Nem messze az irodától található az egyik legnagyobb sörgyár, aminek van saját beülős helye. Persze nem azon a részen ahol mi voltunk, úgyhogy még nem próbáltuk ki, de az őr megmutatta, hogy merre kell mennünk. Sétáltunk tovább, mígnem egy templomhoz értünk. Katolikus templom, nagyon sokan imádkoznak a kertben, és a templom körül a fejjel a falnak fordulva. Nagyon vallásosak, viszont volt valami furcsa. Keresztény templom volt, mégis volt egy-két emberke, akik úgy imádkoztak, mint a muszlinok. Levették a cipőjüket, letérdeltek, és hajlongottak, meg a földet csókolták. Valahogy nem oda illett szerintem.
Mikor visszamentünk, elmentünk egy nagyon jó étterembe, a Kings hotelbe, ahol olyan svédasztal szerűen voltak kirakva az ételek. Volt tradicionális, kínai, meg olasz. Elég nagy volt a választék, és nagyon finomak voltak.
Utána még visszamentünk az irodába, átbeszéltünk néhány dolgot, az eheti teendőket, majd eljöttünk. Persze ez a megbeszélés nem volt olyan rövid mint amilyen rövid lehetett volna :)
És ezután jött a híres minibuszozás.

Szeptember 2. Addisi séta, és az első félelmetesebb pillanatok

Huhh, ma nagyon sokat sétáltunk a városban. 9 után keltünk, megreggeliztünk, és eldöntöttük, hogy elmegyünk megnézni az Etióp Múzeumot. De ne rohanjunk annyira előre. Gondoltuk, hogy megnézhetnénk a másik főutat, ami itt van a közelben, tehát arrafele indultunk el. Hát, mit ne mondjak, nem volt semmi. Egy szegényebb részen mentünk át, be is láttunk néhány bádogkerítés mellett. Errefelé nagy biznisz lehet bádogot árulni, és gyártani, főleg a hullámosat, ami nálunk általában a tyúkól teteje. Nem lehet túl jó, főleg amikor esik. Biztos hangos. Még mielőtt kiértünk volna a főútra, már egyre nagyobb élet volt az utcákon. Amúgy sár mindenütt, mivel éjszaka esett. Volt egy csocsó, amit kb. 10-en álltak körbe, de nagyon jót játszottak, lehetett rajtuk látni. Amint kiértünk a főútra, máris elmentünk néhány cipőtisztító mellett. Elég furcsa, hogy a legtöbb etióp szeret lakkcipőt felvenni, vagy legalábbis olyat, amit csak öltönyhöz veszünk fel. Ezért is kell, hogy ennyi cipőtisztító legyen, mert hát az utcák elég sárosak, és hogy néz már ki egy csúnya koszos cipő. Így hát nem sajnálva rá a pénzt(ami szerintem nincsen több mint 1Birr – 20Forint), sokszor beülnek kicsiszoltatni. És persze ez egy hovatartozást is jelent.
Még annyit meg akartam írni, hogy mennyire élelmesek a gyerekek. Összefognak. Mentünk az utcán, egyik oldalon a cipőtisztító gyerek, másik oldalról pedig egy kissrác, aki éppen evett valami citrom szerűséget, megpróbálta rádobni a cipőmre. Mint egy kis vállalkozás. Az egyik összepiszkolja, a másik kitisztítja, és még pénzt is kapnak érte! Nagyon ügyes!
Nagyon sok építkezés van itt a környéken, főként a Millenniumi ünnepség miatt, ami Szeptember 11-én lesz. Itt ugyanis akkor lesz 2000. Egy kicsit le vannak maradva :) Nagyon vicces ahogy náluk a naptár van. Van 12 hónapjuk, mindegyik 30 napos, és van egy plusz hónap, ami csak 5 napból áll. Ezért is írják mindenhová, hogy „13 months of sunshine” – 13 hónap napsütés! De megint elkanyarodtam a témától. Tehát az építkezés. A Meskal tértől – Tér tértől – nem messze most fognak építeni egy új 5 csillagos hotelt. Itt is csak a kontraszt. Mellette persze a bádogból készült házak, de nekik kell még egy 5 csillagos hotel. Nem elég a Hilton. De amúgy ugyanez a nagyzós dolgot láttam a reptéren is, ahol írták, hogy 2008-ban jön a Boeing 747. Nem tudom, hogy miért nem fejlesztenek inkább mást, pedig elkelne.
A múzeum nagyon érdekes volt, egy 190 éves házban volt, aminek az alja fából volt, a teteje ahol elértük – egy lépcsőfordulóban – csak fehérre festett vászon volt. Biztos takargattak valamit. A történelmüket mutatták be, de csak az 1850-es évektől kezdődően. Korábbról egy szó se esett. Mutatták majdnem az összes császárt, és nagyon sok minden volt a háborúról az Olaszok ellen. Persze megnyerték az Etiópok. A háború után kezdődött el az igazi fejlődés Etiópiában, az 1950-es években. Ekkor ismerték el különálló államként az Európai államok, megkezdődött a modernizáció. Posta, első autó – Bentley vezette –, nagykövetségek sora, Angol jog mintájára készítették el a törvényeiket, és a Rhinoceros – így hívják azt a vonatot, ami Etiópia és Djibuti között van. Ez az egyetlen vonatjárat egész Etiópiában. Most éppen jár, de csak minden másnap. Volt egy idő, amikor egyáltalán nem ment. A vonatot a Winthertur gyártotta Svájcban. Az 1960-as években nagyon modernnek számított szerintem Addis Abeba, mármint ahogyan a képekről láttam. Teljesen úgy nézett ki mint Budapest a 70-es 80-as években. De ez a fejlődés szerintem meg is állt a kommunisták hatalomra jutásával. Az épületek nem változtak azóta semmit sem. Ma is ugyanolyanok!

Aztán jöttek a különböző „külügyi kapcsolatok”, és volt egy írás, amiben Budapestet is megemlítették, mint testvérvárost. Persze nem nehéz kitalálni melyik időről lehetett szó, amikor ilyen szoros volt a magyar-etióp kapcsolat. Persze hogy a kommunizmus idején, mivel Etiópia is kommunista állam volt 1974-től 1991-ig. Volt egy kis Gellért szobor – Gellért hegyről - is az egyik vitrinben, amit még régebben ajándékként kapott Etiópia. Aztán jöttek a pénzek. Elég vicces volt. Ha jól emlékszem, az 1920-as évekig használtak sótömböt fizetési eszközként. Nem vicc. Kb. egy kilós lehetett, és körbe volt kötve egy piros zsinórral. Utána és közben puskatöltényeket is használtak az 1930-as évekig. És ekkoriban jött ki az első fém pénz. Később dollárt használtak – az elsőket még Londonban nyomtatták, és onnan szállították ide – de nem amerikait, hanem természetesen etiópot. De persze csak a kommunisták hatalomra jutásáig, mert ők rögtön bevezették a Birrt, mint fizetési eszközt. Nagyjából ennyi volt a múzeum.
Mikor kimentünk, csináltunk néhány fotót a gyerekekről, akik odajöttek hozzánk, hogy készítsünk róluk fényképet. Először egy másik úton próbáltunk meg kimenni a múzeumból, ahol két kutya ránk is támadt, de csak az ugatásig jutottak. Amint feléjük fordultunk, rögtön hátráltak, aztán megint ugattak. Egy fél perc után feladták, és visszabújtak az autó alá. Ahova kiértünk, egy nagyon szegényes hely volt, igazából nem ezt kerestük, de ebből az irányból jött etióp zenének a hangja, és valami finom ételnek az illata. A helyiek mondták, hogy menjünk visszafele, és az egyik el is kísért minket a múzeumig, és amikor jöttek újra a kutyák a bejáratnál, rögtön felkapott egy féltéglát, és nekivágta a kutyáknak. Nyögtek egyet, és rögtön visszamentek. Megköszöntük, ő pedig visszament. Visszaértünk a Tér térhez, ahol egy vallási gyülekezet beszédet tartott egy piac felé vezető úton. A piacra a belépő 3 Birr volt. Amikor beértünk, láttuk, hogy ez a felső 10ezernek készült. Itt mindent lehetett kapni a csokitól, fűszerektől kezdve a nyakláncok, fülbevalók, ruhákon át a laptopokig. És persze az eső újra eleredt. Kb. fél órán keresztül nem tudtunk kimenni az épületből, annyira erősen zuhogott, aztán amikor elgyengült, átmentünk egy másik épületbe. Újabb fél óra, de a végén teljesen elállt, és pár perc alatt kisütött a nap. Elég erősen. Hirtelen nagyon meleg lett.
Megéheztünk, és elmentünk keresni egy helyet ahol kajolhatunk. Találtunk is egy nagyon jó helyet a piac területén, nagyon szépen ki volt alakítva, alacsony asztal, kis fa székek. Rendeltünk. Vega nem volt, de az egyik kaja úgy nézett ki a leírásából, hogy nincsen benne hús. Nem így volt. :) Ettől függetlenül Stefan is megette. Nagyon finom volt. Ittunk hozzá etióp sört, ami tényleg nagyon jó. Az étkezésről egyszer majd írok hosszabban.


Sétáltunk tovább a városban, gondoltuk, hogy elmegyünk megnézni a Mexikó teret, ahol majd dolgozni is fogunk. Egy kb. fél órás séta volt. Közben nagyon sok mindent láttunk a városból. Eldöntöttük, hogy ma kipróbáljuk a minibuszt. Ahogy jártuk körbe a város, gondoltuk, hogy már úgyis olyan közel vagyunk az Addisi vasútállomáshoz, hogy elgyalogolunk, és megnézzük. Az épület szép volt, de alig volt nagyobb mint egy balatoni vasútállomás. Pár sin volt összesen, mellettük kecskék legeltek. Viszont ami nagyon furcsa volt benne, hogy annak ellenére, hogy a vonat nem jár túl gyakran, kb. 2naponta, itt volt előtte egy eléggé nagy buszpályaudvar. Csomó Chicken-bus-nak – a legolcsóbb busz, és mindig nagyon tele van, az emberek majdnemhogy az ablakon lógnak ki annyian vannak betömörülve a buszba – ez volt a végállomása. Nagyon sokan voltak itt.
Na, gondoltuk, megpróbálunk visszamenni a Meskal térre minibusszal, de nem volt olyan könnyű mint az gondoltuk. Egyik helyen volt vagy 20-25 minibusz, mindegyiknek az oldalán állt egy emberke, aki kiabálta, hogy merre megy a busz. Megkérdeztük őket hogy mennek-e a Meskal térre, de vagy nem értettek meg minket, vagy nem tudták hogy így hívják – elég sok helynek megváltoztatták a nevét mostanában, ezt is Revolution square-nek hívták még régebben –, vagy csak úgy gondolták, hogy olyan közel van, hogy biztos csak az irányt szeretnénk megtudni, mert néhányan mutattak is arrafele. Tehát a végén feladtuk. Majd máskor. Úgyhogy gyalogoltunk visszaúton is. Itt az egyik minibusz mellett mögénk szegődött egy srác. Követett minket. Elég valószínű volt, mert amikor megálltunk, ő is megállt – egyszer megbeszéltünk Stefannal, hogy álljunk meg itt egy percre – mire egy méterre tőlünk megállt. Elég rossz követő volt nevettünk, mivel úgy csoszogott, hogy szerintem az út túloldaláról is lehetett hallani. Már készültünk arra, hogy esetleg megpróbál ellopni valamit valamilyen trükkel, tehát megfogtuk minden értékünket. 10 perc után végülis elment egy másik irányba. Ez volt eddig a legveszélyesebb dolog amit itt átéltünk.
Egy újabb nagyon szép napon vagyunk túl.

Elso napok...

Budapestről indultam délután, és a földközi tenger felettről néztem a naplementét. Kairó fölé érve a gépről már látszódott hogy ez egy másik világ. Nem tudom mi volt annyira furcsa, de amikor Budapest felett repültem éjszaka, minden sokkal jobban látszódott, mint itt Kairóban. Egy kicsit sötét volt, és a fények is más szinekben világitottak, mint nálunk. A főutak és a mellékutak voltak kivilágitva, és az volt nagyon furcsa, hogy az épületek egyikében se volt felkapcsolva lámpa. Csak egy-két helyen. A nagy épületek nem voltak kivilágitva kivülről mint nálunk. A reptéren már látszódott hogy egy egzotikus helyre érkeztem. A reptéri busz a pálmafák mellett ment el, nagyon szép volt kivülről. Belülről semmi extra, leszámitva azt, hogy kevés volt a fehér ember, és nagyon sok nőt láttam olyan ruhában, hogy még a szemük se látszódott ki. Nem tudom hogy ha véletlenül megéheznek, vagy szomjasak lesznek egy ilyen helyen, mit tudnak csinálni, mert a leplet mindenképpen le kellene venniük. Itt azért a fehér ember jelenléte nem volt ritka, itt még nem nézett meg mindenki.
Csak hogy eloszlassam a rossz gondolatokat az Egypt air majdnem szétesős gépeiről, nem is voltak olyan rosszak. Első körben egy Boeing 747-500-al mentem, majd Addisba egy Airbus 320 kis tévékkel. Tehát nem volt olyan rossz, nyilván nem egy Emirates.

Addisból sajnos semmit nem láttam az első este, mivel az éjszaka kellős közepén jöttem meg, de a magasból tényleg sokkal kevesebb fény látszódott, mint ami Kairó fölött volt. Hát igen, megérkeztem Fekete Afrika egyik országába. Ami nem csak az emberek miatt fekete, de a világitás hiánya miatt is a világűrből sötétnek lehet látni. És az országok között Etiópia egész jó helyet foglal el, főként Addis.
Leszálltam, vizumellenőrzés, ki kellett tölteni egy papirt, hogy ki vagyok, miért jöttem, és minden adatomat bele kellett irni. Majd megkaptam a csomagomat, szerencsére semmi nem törött benne össze, még a pálinka és az Unikum se! Amikor kiértem, már vártak rám. Stefan a német srác akivel elnyertük a pályázatot, és Mr. Gerhard Quincke, aki a projekt vezetője. Jó volt újra találkozni Steffel, nagyon barátságos. Egy 4WD Jeeppel jöttek értem, hátra beraktuk a cuccokat, majd indulás.
Reggel fél négy. Az utak egy része ki van világitva egy része nincs. Néhány helyen olyan tankcsapdák vannak, hogyha nem figyelsz, beletörik még a legjobb Jeep féltengelye is. Egy kicsit távolabb olyan út van, hogy még a magyarok is megirigyelhetik! Tehát nagyon kétélű a dolog. Az utcán gyerekek fociztak ugyanúgy mint otthon az utcán ahogy fociznak napközben, és amikor jött az autó félreálltak. Nem tudom hogyan látták a labdát olyan sötétben, de biztos vagyok benne hogy jól érezték magukat.
Nem ilyennek képzeltem el. Olyan mintha romániában lennék. Az út 2-szer 2 sávos, két oldalon nagy épületek, viszont közte bádogházak. Nagyon kontrasztos itt minden. Igazából sokkal rosszabbra számitottam első ránézésre. Mondta is Mr. Quincke, hogy a különbség egy Európai főváros és Addis között nem olyan nagy, mint Addis és a vidék között. Mondta, hogy ott látszik igazán a szegénység.
Az útról lekanyarodva egy kőútra értünk, ami valaha egyszer régen egy aszfaltút lehetett, a nyomok még megvannak, mostmár viszont majdnemhogy járhatatlan lenne egy normál autóval. Pár perc után meg is érkeztünk. A kapu mindig zárva, csak az őr nyitja ki ha szólsz neki, és éjjel-nappal van itt valaki. A ház full extrás, ablak, ajtó, meleg víz, ágy, konyha, de amúgy tényleg minden megvan. Hűtő, villany, satelit tv.

Ma reggel miután felkeltünk, megreggeliztünk, elhatároztuk, hogy hátunkra vesszük a várost. Ahogy mentünk befele az úton, egy percre tőlünk, volt egy kis shop, ahol vizet, meg néhány kisebb dogot lehet venni. Csak kivülről láttuk, nem mentünk be. Mi kiértün a főútra, azalatt az öt perc alatt már volt néhány gyerek, aki utánunk kiabált, hogy faranjis, ami a fehér ember jelenti. Az út szélén a járda helyén – mivel járdát nem épitettek, csatorna egy méter mélyen, és 5-10méterenkét óriási lyukak, mivel nincsen lefedve. Ugyanitt üldögélnek a kecskék, és néhány gyerek vigyáz rájuk. Újra „Faranji”. És újra. De csak a gyerekektől, a felnőttek csak megnéznek, és mosolyognak. Többen odaszólnak, hogy „Hello!”, „How are you?”, „Do you like Addis?”, szerintem ez az össz angol nyelvtudása néhány embernek. Amúgy nagyon kedvesek. Az utca sok szinben pompázik, a ruháktól, azért nem olyannak kell elképzelni mint India, hanem ugyanaz koszosban :). Fényképet csak néhányat csináltam, mert nem éreztem komfortosnak fotókat késziteni róluk.
Amikor beljebb érkeztünk a központhoz, volt olyan óriási kereszteződés, amilyet még sehol nem láttam! Lámpa egy darab nagyon kicsi van az út szélén, de csak az tartja be, aki balra akar kanyarodni, aki jobbra vagy egyenesen, annak mindegy hogy milyen szinű. Gyalogosoknak nincsen lámpájuk, tehát ha elindulsz, remélhetőleg megállnak, és átérsz. Ezt elég nehéz volt a 2-szer 7 sávos úton megtenni. A kereszteződés tényleg óriási volt, mint egy fél Tesco! Nem vicc. De inkább mint a fél Moszkva tér, úgy hogy nincsenek középen épületek. Tehát nagyon nagy.
A tér, amit a Millenium partira készitenek, az is óriási, a 2*7sávos út mellett van. Már elkezdték feldíszíteni, van óriáskivetitő, ahol egész nap valami sportesemény megy. A hang is végig hallható. A téren most még a fiatalabbak fociznak, a kapu négy darab kő.
Itt volt az első gyerek, akit alig tudtunk lerázni. Egy cipősdoboz volt nála, ami kinyitott, és cigi, zsepi, meg csoki-cukor volt benne, és mondogatta hogy vegyünk valamit. Mi mondtuk, hogy nem dohányzunk, és nincsen semmire se szükségünk, mire mondta, hogy adjunk már neki egy kis pénzt, mert hogy nekünk úgyis van egy csomó a zsebünkben. Nem adtunk. Egy idő után amikor látta, hogy nem fog menni, tovább is ment. Keresett magának másvalakit. Amúgy az utcán mindenki el akar neked adni valamit. Ha tudnák, akkor szerintem még a saját anyjukat is eladnák. A lonley planet könyvben benne volt, hogy az ilyen kéregetőknek ne adjunk semmit se, még kaját se, mert azt is pár perc alatt pénzzé cserélik. És ezzel csak rosszat teszünk a társadalom fejlődésének.
Utána elkezdtük megkeresni a Hilton hotelt, hogy pénzt váltsunk, mivel a reptéren nem tudtam, mert zárva volt. Egy hegy tetején volt. Ott is leszólitott egy srác minket, mi mentünk tovább, ő meg kisért, és beszélt. Mutatta, hogy ez itt a Moskal tér (Moskal = tér), tehát ez itt a Tér tér, meg megmutatta az Afrikai únió épületét, ami mellett elsétáltunk, és persze egy 5-10perc után rátért a lényegre. Cigit akart eladni. Mondtuk hogy nem kell, nem dohányzunk, de azért ő mindenképpen meg akarta adni a telefonszámát, hogy ha mégis meggondoljuk magunkat, akkor el tudjuk őt érni. Megkérdezte a nevemet, megmondtam. Aztán elment.
A Hilton hotel olyan mint otthon egy három csillagos hotel, csak nagyobb, és van külső úszómedencéje, meg Duty free shop, meg autókölcsönző, és Mitsubishi szalon. Mintha teljesen máshol lennél, egy másik kontinensen. Pénzt úgy váltották, mint a reptéren.
Visszafele vettem máris a pénzemből egy Afrika térképet, amit megvétel után már rögtön drágállottam az itteni árakhoz képest. Mindegy, egyszer élünk. Amúgy magyar viszonylatban nagyon olcsó volt.
Benéztünk még jónéhány boltba, és kerestünk egy helyet, ahol tudunk kajolni. Mivel Stef vega – és ezt a szót szerintem nem értik - ezért ő itthon evett tésztát paradicsomszósszal, viszton én beültem az egyik ilyen helyre. Nagyon rendesek voltak persze, és rendeltem egy Injerat hússal. Egész jó volt, kb a kétharmadát megettem, a többit nem birtam, mert elég csipős volt. :) Majd legközelebb. Egy kólát is ittam hozzá, amit otthon biztos nem tennék, de igy legalább a gyomrom is fertőtlenitve volt. Sajna nem volt nálam pálinka. Már tudom is hogy mit hagytam otthon: a laposüvegemet! De mostmár késő bánat.

Minibuszokról, taxikról, és minden egyébről majd később, egyelőre ennyi. Majd még irok, remélhetőleg mihamarabb.