Találkozó a GLENesekkel - Szeptember 10.

Délelőtt semmi extra nem történt, viszont délután már annál több. A többi Glenessel megbeszéltünk egy találkozót – Krishan, Dovile, Dávid –, mivel Dávidnak és Dovilének ezek a napok már az utolsók voltak itt Etiópiában, és lassan mentek hazafele Franciaországba – Dávid, és Litvániába – Dovile, viszont Krishan csak két hete érkezett. Tehát meghivtak minket egy vacsorára, amit Stefán indulás előtt visszamondott, mondván, hogy túl fáradt, és inkább pihenni akar. Egyedül vágtam neki a sötétségnek. 6 óra lehetett amikor elindultam. Próbáltam minibuszt szerezni, de nem sikerült, tehát lesétáltam a Debra Zite úton a Meskal térig, gondoltam majd onnan beülök egy másikba. De ekkor még nem sejtettem semmit. Mivel itt se sikerült találnom semmilyen buszt, gyalogoltam, és persze útközben próbálkoztam újabbakkal. Nem jött össze, tehát elsétáltam a Mexikó térre, ami egy újabb fél órába telt. Na, gondoltam, hogy innen már mindenképpen busszal megyek, mert nem ismerem ezt a környéket, és nem igazán tudom, hogy meddig kell menni. Beálltam a buszmegállóba, ahol vagy 80 ember várakozott, és persze sajnos mindannyian ugyanarra a buszra vártak. Persze ez se jött, csak nagyon kevés. Ami jött, azért is verekedtek, hogy be tudjanak ülni. De annyira kevesen dolgoztak a minibuszosok közül, hogy mire megjött a másik, már megint teljesen tele volt minden emberekkel, úgyhogy jobbnak láttam inkább sétálni egyet. Nem tudtam, hogy mennyit kell sétálni, ha tudtam volna, lehet nem vállalkozok rá. De döntöttem. Ekkor már fél 8körül lehetett, még jó hogy 7-re ígértem magam. Hosszú séta volt, és közben folyamatosan próbáltam volna stoppolni, de senki nem állt meg. Taxi nem volt, úgyhogy maradt a gyalogolás. A másik gond az volt, hogy mivel a magyar mobil itt nem működik – a német sem – ezért nem tudtam őket értesíteni, hogy késni fogok, de reméltem, hogy megvárnak, mivel biztosra mondtam a jövetelem. És végre megérkeztem. Mármint csak félig, mert megtaláltam ugyan a Vatikán nagykövetséget – ilyenről nem is tudtam, hogy létezik, de hát nem tudhatok mindenről – de ők 7körül vártak itt rám, az órám viszont fél 9-et mutatott. Na, gondoltam, már be is fejezték az evést, és már lassan lefekvéshez készülődnek, amikor eszembe jutott, hogy a kis, egy négyzetméteres boltokból mindig lehet telefonálni. Kerestem is egyet, ami már ebben az időben nem volt könnyű, mert legtöbben már bezártak valami rejtélyes oknál fogva. De sikerült találnom egyet, kicsöng, felveszik, hurrá!!! Meg vagyok mentve. Kijöttek értem, és kiderült, hogy még el se kezdték a vacsit. Ennek igazán örültem, mert már nagyon éhes voltam ekkorra. Vagy 5 percet sétáltunk még, amikor megérkeztünk egy gyönyörű és óriási házhoz. A lány körbevezetett, megmutatta a családi képeket, és az a kép, amelyiken az apukája volt Haile Selassiével, az utolsó nagy császárral. Nagyon büszkék voltak rá, nemhiába. Gondolom a pénzt is innen kapták, mivel ha valaki közel van a tűzhöz… Amúgy nagy családjuk volt, van vagy 4 testvére, de már mindegyiknek van 2-3-4 gyereke. Itt a családok eléggé nagyok a magyar családokhoz képest, általában van 4-5 gyerek a gazdagabb családoknál, és 6-7-8 vagy még több a szegényebb családoknál, akik nem figyelnek oda.

A vacsora egyáltalán nem etiópiai volt, de ettől függetlenül nagyon jól esett. Mindenféle volt, zöldség, házi kenyér, sült krumpli, sült cukkini, hús, saláta. Miután megkajoltunk, meg persze közben is, sokat beszéltünk az eddigi élményeinkről, meg ők sokat meséltek a munkájukról, ami nem kevésbé érdekes. A vacsora befejezése után megmutatták, hogy milyen szuveníreket vásároltak. Volt ott minden. Karácsonyi ajándéknak, esküvői ajándék, meg csak sima ajándék a családnak, meg persze egy csomó saját maguknak. Dovilé vagy 4 Gabit vett, ami egy helyi készítésű ruha, vagyis inkább pokróc. De nagyon jó anyagból van, és nagyon vastag, tehát mindenkin ezt lehet látni amikor hidegebb van, mert nagyon jól tartja a meleget. Az őr a háznál is mindig ilyenbe bugyolálja be magát esténként, amikor nagyon hideg van, és szerintem ezért tudja átvészelni a nagy hidegeket megfázás nélkül. Meg emellett még vettek kis széket, ami nyaktartónak is jó lehet alváshoz, főleg, hogyha nagy vagy új frizurád van, és nem szeretnéd elaludni. Akkor odateszed a tarkódhoz, mint a filmekben – Afrikai szeretők – és úgy alszol. Egy kicsit szerintem kényelmetlen, mert elég magas, viszont ülni rajta lehet. Olyan mint egy kisszék, és akárhová magaddal viheted, mert nagyon kis helyet foglal el. Persze ezek mellett még megmutatták mindannyian a sálgyűjteményüket, ami mindenféle színű, mindenféle mintájú, és persze eredeti etiópiai is volt. Itt ezek eléggé olcsók az otthoni árakhoz képest, és nagyon jó minőségűek. Én is vettem már jónéhányat, a képeken lehet is látni rajtam őket. Mindegyikőjük vett vagy 10-et saját maguknak, a többit pedig általában ajándéknak.

Ezek mellett még mutogatták az ezüst karkötőket, amiket itt vettek, mert voltak egy faluban, ahol az emberke ezzel foglalkozott, és kézi készítésűeket vettek. Ugyanitt egy másik embernél bőr pénztárcát, meg kistáskát vettek, ami szintén hand-made. Nagyon jól néztek ki.

Ezután jöttek a fényképnézegetések. Dovilének nagyon sok fényképe volt gyerekekről, felnőttekről, falukról a semmi közepén, messze a civilizációtól, ahol még nem is nagyon láttak fehér embereket korábban. Amikor ők ott voltak, akkor egy csapásra kettőt is láthattak, egy fiút meg egy lányt. A fényképek csodálatosak voltak, és egyben nagyon érdekesek. Közben persze mesélték az érzéseiket, hogy milyen volt egyedüli fehérként a sok kávébarna között. A számomra legérdekesebb képsorozat az volt, amikor Dovile le akarta fotózni a kunyhójukat, és ezért elfordult a tömegtől, ami egy kb. 200 fős falu volt. Mindenki ott volt a faluból, az apraja-nagyja. Amikor odafordult, akkor csinálta az első képet, ekkor még csak 2-3 ember volt a képen a ház mellett. Minden képpel ahogy tovább mutogatta, egyre több ember gyűlt oda, hogy rajta lehessenek a fényképen. A végén már majdnem az egész falu odagyűlt arra az oldalra, amit le akart fotózni. Mondta ő is, hogy nagyon furcsa volt, és egyben csodálatos.

Amúgy most látom, hogy milyen szerencsém van, hogy majdnem üresen hoztam el a táskámat, és tényleg csak a legfontosabb dolgokra szenteltem helyet: Vilmos pálinka, Unicum, 2 nadrág, két pulcsi, 6 alsó, 6 póló, 5 zokni, egy cipő, egy bakancs, egy szandál, egy strandpapucs, meg néhány apróság meg a gyógyszerek. Tehát remélem lesz elegendő helyem a hazafele úton a különböző szuveníreknek! :) Igazából Dovile csinálta jól, mert ő egy 105 literes óriási táskát hozott magával, ami majdnemhogy nagyobb, mint ő maga. Nem tudom, hogy bírja el, de végülis csak a reptérig kell elvinnie. Összehasonlításképpen, az enyém csak egy 65 literes, tehát majdnem fele akkora.

Na, mivel már kellően elfáradtunk mindannyian, és már esélyem nem volt arra, hogy hazamenjek, ezért ott aludtam a többiekkel, és kaptam egy külön szobát is. Majd egy korai kelés és kiadós reggeli után másnap a millenium napján elindultunk a városba.

--
Pics: picasaweb.google.com/madize/Ethiopia