Parlament, séta a városban - Szeptember 6.

Reggel korán keltünk, bementünk dolgozni. Eddig nem volt sok ilyen, de hát valamikor el kell kezdeni. A város másik felére kellett elmenni kocsival, ahol megnéztünk néhány boltot, ahol manufaktúrában állítják elő az Injera sütőket. Nagyon érdekes volt, az út szélén mindkét oldalon több kisebb-nagyobb bolt. Mindenhol többen dolgoztak, és hát tényleg meg volt mindenkinek a feladata. Van aki csak kivagdosta az anyagot, volt aki kalapácsolt, volt aki hegesztett, tehát mindenkinek megvolt a saját kis feladata.

Miután úgy gondoltuk, hogy már minden kérdésünkre megkaptuk a válaszokat, újra kocsiba ültünk, és várost néztünk. A sofőr aki vitt minket biztos, hogy nem nagyon akart visszamenni dolgozni, mert olyan kerülőt tett velünk, hogy minden kis szegletét megismertük a városnak. Elmentünk kávézni is, ez valahogy mindig benne van a napjainkban. Mecchiatonak hívják, nagyon finom, még az olaszoktól maradt hátra. Ők hét évig voltak itt, és próbálták kolóniájukká tenni Etiópiát, de hát erősen ellenálltak, és nem sikerült. Afrikában ez az egyetlen ország, amelyiket nem kolonizálták. Erre azóta is nagyon büszkék, de hát nem hiába. Na, ahogy mondtam, keresztbe-kasul végigmentünk a városon, elmondta, hogy hol lehet jó éttermet találni, hol érdemes diszkózni, még a piros lámpás negyedet is megemlítette. Mostmár mindent tudunk hogy hol van, kivéve, hogy hogyan lehet oda eljutni. Mert persze amikor a kis utcákon mentünk keresztül, a fene tudta megjegyezni, hogy most merre is tartunk. És mindemellett ne is beszéljünk a térképről. Ez is nagyon érdekes. Bementünk a turiszt-infóba, hogy kérjünk egy térképet. Kaptunk, nem hiába kértük. Na de milyet! Egyik oldalán kicsiben teljes Etiópia. Másik oldalán pedig Addis-Abeba. Na ez a nem semmi. Van rajta kb. 30 utca all-together, meg néhány utcanév. Ezek is elég elavultak, nem azok amiknek most hívják őket. Itt ugyanis mindig átnevezik az utcákat. De nem minden utcának van neve, hanem csak a legnagyobb utaknak, tehát ha meg akarsz valamit találni, azt az elmondások alapján lehet megtenni. Pl. fordulj a Totál kútnál balra, majd amikor meglátod a Bankot jobbkéz felől, akkor a következő utcánál balra. Valahogy így. A minibuszosnak is csak az irányt mondod meg, aztán nagyjából ott szállsz ki ahol akarsz. De persze amikor fizetni kell, akkor kell mondani valamit, hogy meddig mész – merthogy ez alapján fizetsz – úgyhogy csak választasz magadnak egy hotelnevet, vagy valami ismertebb üzletet. De amúgy ha ránéztek a google mapra, akkor ott se láttok szerintem több utcát, igaz, nem tudom, hogy frissítették-e már azóta amióta utoljára láttam.

A városnézésbe belefért az is, hogy elvitt minket a Sheraton hotelbe, ami nagyon szép, új meg minden, de valahogy nem illik a környezetbe. Valahogy más. Körbementünk, és közben mesélt néhány dolgot az itteni életről.

Miután visszamentünk, és több dolgunk már nem volt aznapra, ezért újra nekiláttunk a már egyre inkább ismert városunk azon részébe, amit még nem fedeztünk fel. És így városnézés közben történt meg velünk valami nagyon furcsa. Ez első hallásra biztos nem lesz az. Elkezdett esni. Már sokadik nap. Zuhogott, nagyon erősen, mindenki bemenekült valami boltba, vagy épületbe, így tettük ezt mi is. Egy eresz alá ültünk be, és elkezdtünk fotózni. Beszélgettünk, hogy azért reméljük nem lesz egész nap ilyen, mert akkor sehova nem tudunk majd menni. Aztán egyszer csak, mintha kicsapták volna a biztosítékot, az eső egyről a kettőre elállt. Mi meg csak csodálkoztunk, hogy valaki elzárta a csapot! Elég vicces volt.

Nagykövetség, gyerekek, teknősök - Szeptember 5.

A mai napunk elég laza volt. Nem mentünk dolgozni, viszont elmentünk a német házba, akik a szállásunkért is felelősek, és megbeszéltünk néhány dolgot. Utána elmentünk ebédelni. Először úgy tűnt az étlapról, hogy drágább ebédünk lesz, mint szokott lenni, de amikor mondták, hogy a levesek, és a saláták ingyen vannak, átértékeltük a dolgot, és nagyjából ez volt eddig a legolcsóbb hely, ahol ettünk. És még finom is volt.

Utána beültünk a taxiba, ami egy külön történet, hogy elmenjünk a német nagykövetségre. Kiálltam az út szélére, láttam egy taxit közeledni, láttam ugyan, hogy van benne egy utas, de azért intettem neki. Majdhogynem nyikorgó fékkel állt meg…azért azt tudni kell, hogy ezek az autók nem mai gyerekek, és egyáltalán örülhet az utas ha van benne működő fék…és egy kicsit túlzás is volt a nyikorgás. No mind1, az a lényeg, hogy megállt. Lealkudtuk 50Birről 30Birre, ami még szerintünk így is sok volt érte, de hát mégiscsak Faranji ár, nem pedig helyi. Itt amúgy mindennapos, hogy ha nincsen megtömve még a taxi, akkor megáll akárkinek. Amúgy ez szerintem nagyon jó, mert energiatakarékos, és úgyis csak akkor vesz fel, ha ugyanabba az irányba megy. Igaz, így a taxis nem biztos, hogy olyan jól jár, mintha két külön útja lenne, mivel osztoznak az áron. A Lada, ahogy már mondtam nem mai gyerek volt. A bal hátsó ajtót a sofőr segített becsapni. Jobb oldalt belülről nem volt ajtónyitó, ablaktekerő sehol. Az oldalsó visszapillantó tükrök nem vízszintesen álltak, hanem függőlegesen. Lehet azért, hogy könnyebben elférjenek a kisebb helyeken, ezt nem tudom. A váltásnál recsegett-ropogott, már-már arra gondoltam, mikor fog teljesen megállni a kocsi. Lengéscsillapító??? Szeriem utoljára mikor elhozták Oroszországból, de az már egyáltalán nem működik. Még szerencse, hogy nem láttunk ki a lábunk között, mármint az aszfaltra.

Nagykövetség, gyors kör, puszi-puszi, néhány szó rólunk, néhány az országról, meg egy-két jótanács, aztán uccu tovább. A taxis amúgy nagyon erőlködött, hogy nem tud visszaadni, úgyhogy menjünk vele majd vissza, ő megvár minket. Szerencsére fel tudtuk váltani Kínai turistákkal.

A nagykövetség a város szélén van. Nem egy gazdag környéken. Egy nagyon érdekes történet, hogy hogyan osztottak földet a nagykövetségeknek anno. II. Menilik császár nagyon ügyelt arra, hogy hol legyenek a nagykövetségek, és nem sajnálta a földet sem. Mindez az 1910-es évek környékén volt. A lényeg, hogy mindegyik nagykövetséget egy folyó partjához közel tette. Ezzel az volt a célja, hogy majd a követségek építenek hidat, hogy könnyebben eljussanak máshova is. A számítása bejött. Mind a német, a francia, az orosz, és a többi nagykövetség is majdnemhogy a hídépítéssel kezdték. Kihasználta a lehetőségeket.

Innen elgyalogoltunk egy helyre, ahol már megálltak a minibuszok, mivel nem akartunk megint egy csomót kidobni a taxira. Csak összehasonlítás képpen: Taxi ez a táv 30Birr, minibusz 1,20Birr. Elmentünk tehát a parlament feletti kis térhez, ahonnan teljesen lesétáltunk a központba. A parlament nem egy csúcs. A mellette levő templom sokkal szebb. Ahogy már említettem, nem szabad fotózni az állami épületeket, és annak környékén sem. A köztárssági elnök palotája körül viszont még megállni se szabad. Ezt onnan tudtuk meg, hogy megálltunk, hogy megnézzük a térképet, és egy helyi odajött hozzánk, és mondta, hogy itt ne álljunk meg, mert baj lehet belőle. Pedig nem is a kerítésnél voltunk, hanem az út túloldalán, tehát kb. 20méterre a kerítéstől. Ja, és a legnagyobb, hogy a másik oldalon a járda óriási betontömbökkel le van zárva, csakúgy, mint nálunk a kettes villamos a dunaparton az Erzsébet és Szabadság híd között. Oda egyáltalán nem lehet menni. Egy kicsit mintha félnének valamitől. Úgy is lehetne mondani, hogy üldözési mániájuk van.

Utána, ahogy sétáltunk tovább, nagyon jó élményben volt részünk. Egy park mellett sétáltunk el – vagyis nem volt semmi épület azon a területen – és volt néhány gyerek, úgy 5-6, akik ott játszottak. Amikor megláttak minket, közelebb jöttek, és köszöntek, integettek, visszamosolyogtunk, integettünk mi is. Az egyik kislány viszont bátrabb volt mint a többi, és amikor sétáltunk, közelebb jött hozzám, és megérintette a kezemet. Ezután rögtön megállt, hátranéztem, és mosolygott. Nagyon jó volt ezt látni, és mindig nagyon jó ilyen gyerekekkel találkozni. A rosszabb az amikor csak odaszólnak, hogy „hey, hey" vagy „you, you" vagy ami még ennél is rosszabb az a „money, money", és csak egy banknak néznek. Amúgy van egy csomószor olyan is, hogy csak odajönnek, és nyújtják a kezüket kézfogásra, vagy hogy pacsit adjunk. Volt egy másik kissrác – szerintem alig lehetett két vagy három éves –,amikor meglátott, az anyukájának elkezdte mondani – miközben folyamatosan minket nézett –, hogy „fa…fa…fa…faranjis". Édes volt.

Utána gondoltuk, hogy megnézzük azt a templomot, amiben II. Menilik császárt temették el. Az úton odafele rögtön hozzánk csapódott egy gyerek, aki mint védelmezőnk, és útmutatónk is volt. Vagyis lehetett volna, mert minket inkább csak zavart, elküldte a többi kiskölyköt, akik csak integetni jöttek oda hozzánk. Egy őr végülis elküldte. De volt másik. Néha nehéz őket lerázni, főleg, hogy kb. a második harmadik perc után általában vagy megkérdezik, hogy nem akarsz-e venni minőségi dohányt – fű, vagy hogy nem adsz-e pénzt. Bent a templom nagyon szép volt. Vagyis csak kívülről, és a kert, mivel bemenni még egyik templomba se tudtunk. Állandóan zárva vannak. A kertben óriásteknősök voltak, elképesztő volt. Nem is gondoltam volna. Néhány gyerek jött utánunk, de ők nagyon aranyosak voltak, állandóan integettek, és mosolyogtak.

Annyi sok pozitív ember van itt. Sajnos Magyarországon rossz szemmel néznek rád, ha mosolyogsz, itt viszont mindenki mosolyog. De nem csak ránk, amúgy is. Sokkal optimistábbak. Ezt tőlük kellene tanulni.

Hazafele jövet, gondoltuk kopóbáljuk a sült kukoricát. Ez nagyjából olyan, hogy az út szélén, általában nők, egy fém edénybe szenet tesznek, begyújtják, és ráraknak egy cső kukoricát, amit állandóan legyeznek, amíg meg nem sül.

Kiválasztottunk valakit, akinél volt két cső, és megvettük. Rögtön el is kezdtük enni, nagyon finom volt. Közben sétáltunk a házunk felé még a főúton. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy nem a megszokott módon mosolyognak az emberek, hanem inkább már nevetnek. Igen, tényleg nevettek, sőt, valakik hahotáztak! A taxisok dudáltak az útról, és mutogatták, hogy finom! Ugyanez a minibuszokkal, autókkal. Előttünk volt két öltönyös etiópiai, ők is hátra-hátranéztek, és jókat mosolyogtak. Egyáltalán nem tudtuk miről van szó! Gondoltuk, lehet azért, mert ez esetleg a nagyon szegények nassa, és ezért vicces esetleg, hogy mi, fehérek ezt esszük. De ez nem nagyon zavart minket, ettük tovább, nevettek rajtunk gyerekek, srácok, férfiak, és nők egyaránt. Nem tudtuk hova tenni, mígnem egy taxis, akinek nem volt fuvarja, megszólított, hogy „ízlik-e". Mondtuk, hogy igen, nagyon finom, viszont nem tudjuk mire vélni, hogy mindenki csak nevet rajtunk, és hogy miért van ez. Elmagyarázta. Nagyon egyszerű, annyi, hogy az etiópok semmit nem esznek vagy isznak az utcán. Ezt vicces volt hallani. Lehet hogy ezért nincsen McDonald's sem…

Ma is tanultunk valami újat.

Injera látogatás - Szeptember 4.

Na, ma is korán keltünk, és sajna megint esett az eső. 4-0 az eső javára. Ma már minibusszal mentünk a munkahelyünkre, ahol is találkoztunk Mesfin-nel, aki elvitt minket kocsival egy technikai középiskolába. Egy diák se volt ott. Csak munkások voltak, festették az épületet. Mondták, hogy az esős évszakban nincsen tanítás itt, úgyhogy senki nem jár be. Füvet is nyírtak, nem is egy ember. Vagy tíz. Nem azért, mert olyan nagy a kert, hanem azért mert nincsen fűnyíró, csak a saját kezük, meg egy kis sarló. Nehéz munka lehet, főként mivel guggolnod kell egész nap. A füvet egy Toyota jeeppel vitték el, nem is akárhogyan. Nagyon furán nézett ki, hogy a hátsó rész teljesen meg volt tömve fűvel. Nem tudom, hogy mit csinálnak vele, gondolom elviszik állatoknak. Az egyik tanteremben bemutatták nekünk, hogyan is működik az Injera sütő, vagyis hogy hogyan állítják elő. Elég kezdetleges technológia, de működik. Bemutattak még néhány tantermet, és hogy miken dolgoztak. Nagyon érdekes volt. Beszélgettünk a megújuló energiaforrásokról is, amiben azt kell hogy mondjam, Etiópia Európa, de mindenképpen Magyarország előtt van. Szinte minden energiaszükségletüket megújuló energiaforrásokból fedezik, persze nekik sokkal könnyebb, mivel sokkal kevesebb áramot használnak. Nyilván egy nagyobb Magyarországi városnak se lenne elegendő egy téli időszakban, amennyit ők előállítanak. De van egy csomó vízerőművük, szélerőművük, és geothermo is. A munka nem volt hosszú, kb. 2 óra. Utána visszamentünk, és a főnökkel lementünk Injerát enni, csakhogy az ízét is érezzük…mintha még nem kóstoltuk volna. Eddig minden nap ezt ettünk ebédre, tehát már az elejétől fogva tudtuk miről van szó, csak azt nem, hogyan állítják elő. De ma azt is láttuk, egy nő épp előttünk készítette el. Nagyon jól néz ki.

Ja, és kipróbáltuk az Eukaliptuszt is. Persze nem rágtuk órákon keresztül, csak megszagoltuk, és megízleltük. Nagyon finom illata van, tiszta menta. Amikor megfáznak, ezt szokták használni gőzöléshez, mint mi a kamillát. Ez jobb…

Amikor mentünk vissza az irodába, sokat beszélgettünk Mesfin-nel. Volt egy nagyon jó beszólása, amit kár lenne kihagyni: „Etiópia egy szabad ország…látjátok, az autópályán is az megy aki és ami akar". És ez tényleg így volt, szamarak, kutyák, kecskék, biciklisek, gyalogosok. Ez egy szabad ország, kivéve ha a politikával is foglalkozol…

Hát, és ami nem maradhat ki a napból, az a városnézés. Fél kettő körül befejeztük, és elsétáltunk a Fővárosi Önkormányzathoz, ami egy nagyon nagy épület, és fent van egy hegy oldalán. A Churchill avenue vezet fel oda, kétszer sok sáv, középen elválasztó, amit még most csinálnak a millenniumi ünnepség alkalmából. Nagyon vicces, a járdaszegélyt az út szélén öntik formába betonból, majd várják, hogy megszáradjon, majd ássák be. Itt minden építkezésnél az emberi munkaerő van többségben, gépeket alig használnak. Csak arra maximum, hogy kiássanak valamit. De amit fel tud emelni 2-3 ember, ahhoz itt nem kell gép.

A város nagy fejlődésen megy most keresztül, mindenhol építkezések, csatornázás, házépítés.

Voltunk még a központi bankban is, ami belülről valami csodálatos volt, főleg építésileg. Elképesztő. Egy kupola a teteje, de nem akármilyen, három- és négyszögek vannak kivágva belőle, ahol bejön a fény. Kb. úgy néz ki, mint amikor rajzolnak a gyerekek egy kört, és kiválasztanak négy pontot a köríven, és összekötözik őket különböző ívű vonalakkal. Nem tudom jobban elmondani. Általában ezt szokták utána kifesteni fekete-fehérnek, és teljesen bele lehet zavarodni a látványába. Ilyenkor a legrosszabb az, hogy nem lehet közintézményben fényképezni. Ezt látni kell :)

Visszafele megint minibuszoztunk, majd sétáltunk egy jót. Félúton felmentünk egy 12emeletes épület 10-ik emeletére, ahol megengedték, hogy kinézzünk az ablakokon. A kilátás nagyon jó volt, csináltunk is egy csomó fotót onnan fentről.

Egy nagyon jó dolog van abban, hogy fehérek vagyunk, az hogy szinte mindenhová beengednek. Így jutottunk be tegnap is az Afrikai Unió központjába, amit amúgy nem nagyon engednek meg senkinek sem.