A mai napunk elég laza volt. Nem mentünk dolgozni, viszont elmentünk a német házba, akik a szállásunkért is felelősek, és megbeszéltünk néhány dolgot. Utána elmentünk ebédelni. Először úgy tűnt az étlapról, hogy drágább ebédünk lesz, mint szokott lenni, de amikor mondták, hogy a levesek, és a saláták ingyen vannak, átértékeltük a dolgot, és nagyjából ez volt eddig a legolcsóbb hely, ahol ettünk. És még finom is volt.
Utána beültünk a taxiba, ami egy külön történet, hogy elmenjünk a német nagykövetségre. Kiálltam az út szélére, láttam egy taxit közeledni, láttam ugyan, hogy van benne egy utas, de azért intettem neki. Majdhogynem nyikorgó fékkel állt meg…azért azt tudni kell, hogy ezek az autók nem mai gyerekek, és egyáltalán örülhet az utas ha van benne működő fék…és egy kicsit túlzás is volt a nyikorgás. No mind1, az a lényeg, hogy megállt. Lealkudtuk 50Birről 30Birre, ami még szerintünk így is sok volt érte, de hát mégiscsak Faranji ár, nem pedig helyi. Itt amúgy mindennapos, hogy ha nincsen megtömve még a taxi, akkor megáll akárkinek. Amúgy ez szerintem nagyon jó, mert energiatakarékos, és úgyis csak akkor vesz fel, ha ugyanabba az irányba megy. Igaz, így a taxis nem biztos, hogy olyan jól jár, mintha két külön útja lenne, mivel osztoznak az áron. A Lada, ahogy már mondtam nem mai gyerek volt. A bal hátsó ajtót a sofőr segített becsapni. Jobb oldalt belülről nem volt ajtónyitó, ablaktekerő sehol. Az oldalsó visszapillantó tükrök nem vízszintesen álltak, hanem függőlegesen. Lehet azért, hogy könnyebben elférjenek a kisebb helyeken, ezt nem tudom. A váltásnál recsegett-ropogott, már-már arra gondoltam, mikor fog teljesen megállni a kocsi. Lengéscsillapító??? Szeriem utoljára mikor elhozták Oroszországból, de az már egyáltalán nem működik. Még szerencse, hogy nem láttunk ki a lábunk között, mármint az aszfaltra.
Nagykövetség, gyors kör, puszi-puszi, néhány szó rólunk, néhány az országról, meg egy-két jótanács, aztán uccu tovább. A taxis amúgy nagyon erőlködött, hogy nem tud visszaadni, úgyhogy menjünk vele majd vissza, ő megvár minket. Szerencsére fel tudtuk váltani Kínai turistákkal.
A nagykövetség a város szélén van. Nem egy gazdag környéken. Egy nagyon érdekes történet, hogy hogyan osztottak földet a nagykövetségeknek anno. II. Menilik császár nagyon ügyelt arra, hogy hol legyenek a nagykövetségek, és nem sajnálta a földet sem. Mindez az 1910-es évek környékén volt. A lényeg, hogy mindegyik nagykövetséget egy folyó partjához közel tette. Ezzel az volt a célja, hogy majd a követségek építenek hidat, hogy könnyebben eljussanak máshova is. A számítása bejött. Mind a német, a francia, az orosz, és a többi nagykövetség is majdnemhogy a hídépítéssel kezdték. Kihasználta a lehetőségeket.
Innen elgyalogoltunk egy helyre, ahol már megálltak a minibuszok, mivel nem akartunk megint egy csomót kidobni a taxira. Csak összehasonlítás képpen: Taxi ez a táv 30Birr, minibusz 1,20Birr. Elmentünk tehát a parlament feletti kis térhez, ahonnan teljesen lesétáltunk a központba. A parlament nem egy csúcs. A mellette levő templom sokkal szebb. Ahogy már említettem, nem szabad fotózni az állami épületeket, és annak környékén sem. A köztárssági elnök palotája körül viszont még megállni se szabad. Ezt onnan tudtuk meg, hogy megálltunk, hogy megnézzük a térképet, és egy helyi odajött hozzánk, és mondta, hogy itt ne álljunk meg, mert baj lehet belőle. Pedig nem is a kerítésnél voltunk, hanem az út túloldalán, tehát kb. 20méterre a kerítéstől. Ja, és a legnagyobb, hogy a másik oldalon a járda óriási betontömbökkel le van zárva, csakúgy, mint nálunk a kettes villamos a dunaparton az Erzsébet és Szabadság híd között. Oda egyáltalán nem lehet menni. Egy kicsit mintha félnének valamitől. Úgy is lehetne mondani, hogy üldözési mániájuk van.
Utána, ahogy sétáltunk tovább, nagyon jó élményben volt részünk. Egy park mellett sétáltunk el – vagyis nem volt semmi épület azon a területen – és volt néhány gyerek, úgy 5-6, akik ott játszottak. Amikor megláttak minket, közelebb jöttek, és köszöntek, integettek, visszamosolyogtunk, integettünk mi is. Az egyik kislány viszont bátrabb volt mint a többi, és amikor sétáltunk, közelebb jött hozzám, és megérintette a kezemet. Ezután rögtön megállt, hátranéztem, és mosolygott. Nagyon jó volt ezt látni, és mindig nagyon jó ilyen gyerekekkel találkozni. A rosszabb az amikor csak odaszólnak, hogy „hey, hey" vagy „you, you" vagy ami még ennél is rosszabb az a „money, money", és csak egy banknak néznek. Amúgy van egy csomószor olyan is, hogy csak odajönnek, és nyújtják a kezüket kézfogásra, vagy hogy pacsit adjunk. Volt egy másik kissrác – szerintem alig lehetett két vagy három éves –,amikor meglátott, az anyukájának elkezdte mondani – miközben folyamatosan minket nézett –, hogy „fa…fa…fa…faranjis". Édes volt.
Utána gondoltuk, hogy megnézzük azt a templomot, amiben II. Menilik császárt temették el. Az úton odafele rögtön hozzánk csapódott egy gyerek, aki mint védelmezőnk, és útmutatónk is volt. Vagyis lehetett volna, mert minket inkább csak zavart, elküldte a többi kiskölyköt, akik csak integetni jöttek oda hozzánk. Egy őr végülis elküldte. De volt másik. Néha nehéz őket lerázni, főleg, hogy kb. a második harmadik perc után általában vagy megkérdezik, hogy nem akarsz-e venni minőségi dohányt – fű, vagy hogy nem adsz-e pénzt. Bent a templom nagyon szép volt. Vagyis csak kívülről, és a kert, mivel bemenni még egyik templomba se tudtunk. Állandóan zárva vannak. A kertben óriásteknősök voltak, elképesztő volt. Nem is gondoltam volna. Néhány gyerek jött utánunk, de ők nagyon aranyosak voltak, állandóan integettek, és mosolyogtak.
Annyi sok pozitív ember van itt. Sajnos Magyarországon rossz szemmel néznek rád, ha mosolyogsz, itt viszont mindenki mosolyog. De nem csak ránk, amúgy is. Sokkal optimistábbak. Ezt tőlük kellene tanulni.
Hazafele jövet, gondoltuk kopóbáljuk a sült kukoricát. Ez nagyjából olyan, hogy az út szélén, általában nők, egy fém edénybe szenet tesznek, begyújtják, és ráraknak egy cső kukoricát, amit állandóan legyeznek, amíg meg nem sül.
Kiválasztottunk valakit, akinél volt két cső, és megvettük. Rögtön el is kezdtük enni, nagyon finom volt. Közben sétáltunk a házunk felé még a főúton. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy nem a megszokott módon mosolyognak az emberek, hanem inkább már nevetnek. Igen, tényleg nevettek, sőt, valakik hahotáztak! A taxisok dudáltak az útról, és mutogatták, hogy finom! Ugyanez a minibuszokkal, autókkal. Előttünk volt két öltönyös etiópiai, ők is hátra-hátranéztek, és jókat mosolyogtak. Egyáltalán nem tudtuk miről van szó! Gondoltuk, lehet azért, mert ez esetleg a nagyon szegények nassa, és ezért vicces esetleg, hogy mi, fehérek ezt esszük. De ez nem nagyon zavart minket, ettük tovább, nevettek rajtunk gyerekek, srácok, férfiak, és nők egyaránt. Nem tudtuk hova tenni, mígnem egy taxis, akinek nem volt fuvarja, megszólított, hogy „ízlik-e". Mondtuk, hogy igen, nagyon finom, viszont nem tudjuk mire vélni, hogy mindenki csak nevet rajtunk, és hogy miért van ez. Elmagyarázta. Nagyon egyszerű, annyi, hogy az etiópok semmit nem esznek vagy isznak az utcán. Ezt vicces volt hallani. Lehet hogy ezért nincsen McDonald's sem…
Ma is tanultunk valami újat.
No comments:
Post a Comment