Találkozó a GLENesekkel - Szeptember 10.

Délelőtt semmi extra nem történt, viszont délután már annál több. A többi Glenessel megbeszéltünk egy találkozót – Krishan, Dovile, Dávid –, mivel Dávidnak és Dovilének ezek a napok már az utolsók voltak itt Etiópiában, és lassan mentek hazafele Franciaországba – Dávid, és Litvániába – Dovile, viszont Krishan csak két hete érkezett. Tehát meghivtak minket egy vacsorára, amit Stefán indulás előtt visszamondott, mondván, hogy túl fáradt, és inkább pihenni akar. Egyedül vágtam neki a sötétségnek. 6 óra lehetett amikor elindultam. Próbáltam minibuszt szerezni, de nem sikerült, tehát lesétáltam a Debra Zite úton a Meskal térig, gondoltam majd onnan beülök egy másikba. De ekkor még nem sejtettem semmit. Mivel itt se sikerült találnom semmilyen buszt, gyalogoltam, és persze útközben próbálkoztam újabbakkal. Nem jött össze, tehát elsétáltam a Mexikó térre, ami egy újabb fél órába telt. Na, gondoltam, hogy innen már mindenképpen busszal megyek, mert nem ismerem ezt a környéket, és nem igazán tudom, hogy meddig kell menni. Beálltam a buszmegállóba, ahol vagy 80 ember várakozott, és persze sajnos mindannyian ugyanarra a buszra vártak. Persze ez se jött, csak nagyon kevés. Ami jött, azért is verekedtek, hogy be tudjanak ülni. De annyira kevesen dolgoztak a minibuszosok közül, hogy mire megjött a másik, már megint teljesen tele volt minden emberekkel, úgyhogy jobbnak láttam inkább sétálni egyet. Nem tudtam, hogy mennyit kell sétálni, ha tudtam volna, lehet nem vállalkozok rá. De döntöttem. Ekkor már fél 8körül lehetett, még jó hogy 7-re ígértem magam. Hosszú séta volt, és közben folyamatosan próbáltam volna stoppolni, de senki nem állt meg. Taxi nem volt, úgyhogy maradt a gyalogolás. A másik gond az volt, hogy mivel a magyar mobil itt nem működik – a német sem – ezért nem tudtam őket értesíteni, hogy késni fogok, de reméltem, hogy megvárnak, mivel biztosra mondtam a jövetelem. És végre megérkeztem. Mármint csak félig, mert megtaláltam ugyan a Vatikán nagykövetséget – ilyenről nem is tudtam, hogy létezik, de hát nem tudhatok mindenről – de ők 7körül vártak itt rám, az órám viszont fél 9-et mutatott. Na, gondoltam, már be is fejezték az evést, és már lassan lefekvéshez készülődnek, amikor eszembe jutott, hogy a kis, egy négyzetméteres boltokból mindig lehet telefonálni. Kerestem is egyet, ami már ebben az időben nem volt könnyű, mert legtöbben már bezártak valami rejtélyes oknál fogva. De sikerült találnom egyet, kicsöng, felveszik, hurrá!!! Meg vagyok mentve. Kijöttek értem, és kiderült, hogy még el se kezdték a vacsit. Ennek igazán örültem, mert már nagyon éhes voltam ekkorra. Vagy 5 percet sétáltunk még, amikor megérkeztünk egy gyönyörű és óriási házhoz. A lány körbevezetett, megmutatta a családi képeket, és az a kép, amelyiken az apukája volt Haile Selassiével, az utolsó nagy császárral. Nagyon büszkék voltak rá, nemhiába. Gondolom a pénzt is innen kapták, mivel ha valaki közel van a tűzhöz… Amúgy nagy családjuk volt, van vagy 4 testvére, de már mindegyiknek van 2-3-4 gyereke. Itt a családok eléggé nagyok a magyar családokhoz képest, általában van 4-5 gyerek a gazdagabb családoknál, és 6-7-8 vagy még több a szegényebb családoknál, akik nem figyelnek oda.

A vacsora egyáltalán nem etiópiai volt, de ettől függetlenül nagyon jól esett. Mindenféle volt, zöldség, házi kenyér, sült krumpli, sült cukkini, hús, saláta. Miután megkajoltunk, meg persze közben is, sokat beszéltünk az eddigi élményeinkről, meg ők sokat meséltek a munkájukról, ami nem kevésbé érdekes. A vacsora befejezése után megmutatták, hogy milyen szuveníreket vásároltak. Volt ott minden. Karácsonyi ajándéknak, esküvői ajándék, meg csak sima ajándék a családnak, meg persze egy csomó saját maguknak. Dovilé vagy 4 Gabit vett, ami egy helyi készítésű ruha, vagyis inkább pokróc. De nagyon jó anyagból van, és nagyon vastag, tehát mindenkin ezt lehet látni amikor hidegebb van, mert nagyon jól tartja a meleget. Az őr a háznál is mindig ilyenbe bugyolálja be magát esténként, amikor nagyon hideg van, és szerintem ezért tudja átvészelni a nagy hidegeket megfázás nélkül. Meg emellett még vettek kis széket, ami nyaktartónak is jó lehet alváshoz, főleg, hogyha nagy vagy új frizurád van, és nem szeretnéd elaludni. Akkor odateszed a tarkódhoz, mint a filmekben – Afrikai szeretők – és úgy alszol. Egy kicsit szerintem kényelmetlen, mert elég magas, viszont ülni rajta lehet. Olyan mint egy kisszék, és akárhová magaddal viheted, mert nagyon kis helyet foglal el. Persze ezek mellett még megmutatták mindannyian a sálgyűjteményüket, ami mindenféle színű, mindenféle mintájú, és persze eredeti etiópiai is volt. Itt ezek eléggé olcsók az otthoni árakhoz képest, és nagyon jó minőségűek. Én is vettem már jónéhányat, a képeken lehet is látni rajtam őket. Mindegyikőjük vett vagy 10-et saját maguknak, a többit pedig általában ajándéknak.

Ezek mellett még mutogatták az ezüst karkötőket, amiket itt vettek, mert voltak egy faluban, ahol az emberke ezzel foglalkozott, és kézi készítésűeket vettek. Ugyanitt egy másik embernél bőr pénztárcát, meg kistáskát vettek, ami szintén hand-made. Nagyon jól néztek ki.

Ezután jöttek a fényképnézegetések. Dovilének nagyon sok fényképe volt gyerekekről, felnőttekről, falukról a semmi közepén, messze a civilizációtól, ahol még nem is nagyon láttak fehér embereket korábban. Amikor ők ott voltak, akkor egy csapásra kettőt is láthattak, egy fiút meg egy lányt. A fényképek csodálatosak voltak, és egyben nagyon érdekesek. Közben persze mesélték az érzéseiket, hogy milyen volt egyedüli fehérként a sok kávébarna között. A számomra legérdekesebb képsorozat az volt, amikor Dovile le akarta fotózni a kunyhójukat, és ezért elfordult a tömegtől, ami egy kb. 200 fős falu volt. Mindenki ott volt a faluból, az apraja-nagyja. Amikor odafordult, akkor csinálta az első képet, ekkor még csak 2-3 ember volt a képen a ház mellett. Minden képpel ahogy tovább mutogatta, egyre több ember gyűlt oda, hogy rajta lehessenek a fényképen. A végén már majdnem az egész falu odagyűlt arra az oldalra, amit le akart fotózni. Mondta ő is, hogy nagyon furcsa volt, és egyben csodálatos.

Amúgy most látom, hogy milyen szerencsém van, hogy majdnem üresen hoztam el a táskámat, és tényleg csak a legfontosabb dolgokra szenteltem helyet: Vilmos pálinka, Unicum, 2 nadrág, két pulcsi, 6 alsó, 6 póló, 5 zokni, egy cipő, egy bakancs, egy szandál, egy strandpapucs, meg néhány apróság meg a gyógyszerek. Tehát remélem lesz elegendő helyem a hazafele úton a különböző szuveníreknek! :) Igazából Dovile csinálta jól, mert ő egy 105 literes óriási táskát hozott magával, ami majdnemhogy nagyobb, mint ő maga. Nem tudom, hogy bírja el, de végülis csak a reptérig kell elvinnie. Összehasonlításképpen, az enyém csak egy 65 literes, tehát majdnem fele akkora.

Na, mivel már kellően elfáradtunk mindannyian, és már esélyem nem volt arra, hogy hazamenjek, ezért ott aludtam a többiekkel, és kaptam egy külön szobát is. Majd egy korai kelés és kiadós reggeli után másnap a millenium napján elindultunk a városba.

--
Pics: picasaweb.google.com/madize/Ethiopia

Vásárlás a Piazzán Annával, és Mercato Stefannal - Szeptember 8-9

Annával, a lengyel-német lánnyal, és egy másik német lánnyal elmentünk a Piazzára körülnézni, ami az egyik központja a városnak, és egy nagy piac is van a közelben. Mondanom se kell, hogy főként a piacot akartuk megnézni. Elején egy kicsit nehéz volt megtalálni, mivel nem tudtuk, hogy ez a piac része-e vagy még nem.

De megtaláltuk, nem úgy kell elképzelni, mint az Orczy téri piacot, hanem mintha mennél a városban, és az egyik utcába betérve kis üzletek sorára bukkannál, árukat kipakolva az asztalokra, a házak bejáratai között. Tehát olyan ad-hoc jellegű. És mindezt több utcán keresztül. Egész nagy, de persze nem jártuk be az egészet. Sétálás közben, egyszer körbevett minket 5 férfi, méteres botokkal, fűcsomókkal a kezeikben, majd elkezdtek valamit énekelni, meg közben magasra ugrálni. Megtudtuk, hogy ez valami hagyományos táncuk, amit táncnak nem igazán lehet nevezni. Miközben mindezt csinálták, egy fűszálat nyomtak a kezünkbe, ami a gazdagságot, szeretetet jelképezi. Nagyon vicces volt, viszont egy idő után, amikor tovább akartunk menni, ők is jöttek velünk. Nem akartak továbbengedni. Vagyis engedtek, csak aztán jöttek utánunk. Mondanom se kell, hogy a kis előadásért cserébe pénzt kértek, adtunk a teljes társaságnak összesen 1 Birrt – ami kb. 20 forint, de még nem lett vége. Az egyik boltost megkérdeztük, hogy most mi van, miért nem mennek el, és mondta, hogy most éppen arról énekelnek, hogy „köszönjük szépen". Még öt percig, majd továbbmentek, és mi is. Ugyan nem találtunk semmi érdekeset a piacon vásárlás szempontjából, de tetszett. Talán a legérdekesebbek a könyvesboltok voltak. Úgy néz ki, hogy egy kicsi kuckó tele van könyvvel, de fektetve, és több ezer könyv egymáson, több stócban egymás mellett. Persze nem ABC sorrendben, és nem is típus szerint rendezve, csak úgy ahogy jön, éppen amilyen sorrendben szedték ki a dobozokból a használt könyveket. És az érdekes az egészben, hogy amikor megkérdeztem, hogy az XY könyv megvan-e neki, akkor gondolkozott egy ideig, majd mondta, hogy 3-mal odébb levő bódéban megtalálom. Átmentem oda, és neki tényleg megvolt. Hihetetlen, hogy még egymás könyveit is ismerik. És gondolhatjátok, hogy nem lehet könnyű megtalálni egy könyvet a több ezer között, olyan mint a tűt a szénakazalban. De ők hipp-hopp megtalálják. Valamikor nem is csak egy sorban vannak a könyvek, hanem több sorban egymás előtt!! Számomra teljesen átláthatatlan, de egyúttal nagyon érdekes.

Másnap a Mercatot néztük meg Stefannal, ami Afrika legnagyobb szabadtéri piaca. Itt nincsen elkerítve semmi, és nagyon sok utcából áll a piac. Egy teljes negyedet foglal el, ha csak egy irányba végig akarod sétálni, akkor több mint fél órát kell gyalogolnod egy irányba. Hát tényleg nem kicsi. A piac elején, ahol egy muszlin templom is van, azon a részen van a muszlin piac, majdnem mindent meg lehet venni a vallásról. Könyvek, CD-k, DVD videók, zenék, Karán – kicsi, közepes, nagy –, tehát mindent ami a valláshoz szükséges. Persze a templomba, ha nem vagy muszlin, nem mehetsz be, csak benézhetsz az ajtón. Ez azért eléggé zavart minket, mert szerettük volna megnézni, de hát az őr a kapuban kiküldött minket. Nem tudom, hogy az ember hogyan veheti fel egyáltalán ezt a vallást, ha még azt se engedik meg, hogy megismerkedjünk vele. Biztos nehéz bekerülni a közösségbe. Amikor pár utca után vége van ennek a résznek, kezdődik a cipős rész, meg az ágyas – ágyneműs, ágyszivacs, ágykeret, stb – majd jön a fémes rész, meg a művirágos. Ez a legszínesebb rész, és persze a legcsúnyább is szerintem. Több utcán keresztül csak művirágok, meg mű dekorációk. Tiszta giccs az egész!

És persze van a hagyományosnak mondható ruhás rész, ahol minden hamis márkát meg lehet találni, és a hamisított márkák hamisításait. Mi vagy 3-4 órát töltöttünk el itt, de még csak egy nagyon kis részét láttuk. Ha végig akarod nézni csak azokat amik téged érdekelnek, szerintem több napot vesz igénybe.

És ekkor még nem is beszéltem arról a részlegről, ahol a szuveníreket lehet megvenni. Ez is egy külön részlege. Igaz, nagyjából mindegyik boltban ugyanazokat lehet megvenni. Ha itt szeretnél vásárolni valamit, nagyon ügyesnek kell lenned, mert az árusok az egész Mercato területén kb. 2-3szoros árakat kérnek a fehérektől. Pofátlanul drága itt minden. Tehát ide nem vásárolni érdemes eljönni, hanem csak körülnézni, és megnézni Afrika legnagyobb piacát. Ha valamit mégis csak szeretnél megvenni, akkor a legjobb formádat kell hozni az alkudozásból, mert azt lehet. Viszont amikor úgy érzed, hogy „huhh, már majdnem a felére lealkudtam", még akkor is legalább másfél szeresét fizeted annak, amit máshol, akár egy normál boltban fizetnél. Persze a választék óriási. Van egy hangszeres rész is, ahol mindenféle hangszert a gitártól elkezdve a pianóig meg a szaxofonig mindent meg tudsz venni. Persze mondanom se kell, hogy fele kínai áru. A legviccesebb az volt, amikor egy szuvenírshopban néztünk valamit, ami érdekelt, de miután jobban megnéztük, a hátoldalán kisbetűvel rá volt írva, hogy „Made in China". Ennyit az etióp szuvenírekről. A kínai nagyvállalatok keze mindenhova elér. Ezek után már kétszer végiggondolom, hogy mekkora piac lehet ez a Kínai, ha még Etiópiában is meg lehet találni, mint szuvenírt.

Tehát ez egy nagyon nagy, és fárasztó séta volt.

--
Pics: picasaweb.google.com/madize/Ethiopia

Első Kávé szeremóniánk (Coffee Ceremony) - Szeptember 7.

Hát, a délelőttünk elég üres volt, mivel megbeszéltük, hogy csak délután jön értünk a főni, és elvisz minket egy Injera készítő, és árusító hölgyhöz, hogy ne csak a gyártói oldalt ismerjük meg, hanem a felhasználói oldalt is. Délelőtt pihentünk, olvastunk, tévéztünk, aztán lementünk az utca végi vendéglőbe ebédelni. Mivel péntek volt, ami itt a fasting day-t jelenti a szerdával együtt – ez olyan mint a húsvét előtti időszak, a böjt, csak itt minden héten tartják. Csak ezeken a napokon lehet kifejezetten vegás kaját kapni, aminek persze Stefan nagyon örült, hogy végre ilyet ehet. Kapott is két nagy halat, meg egy Injerát, kb. 7féle feltéttel, még a felét se bírta megenni. Ha ketten rendeltük volna, akkor okés lett volna, de én külön ettem, mert általában el szokott fogyni. Na most nem így történt. Amikor befejeztük, alig bírtunk lábra állni, nagyon teleettük magunkat. De komolyan, még a felét se ettük meg amit kihoztak nekünk, de mozdulni alig bírtunk. Ott ültünk még egy ideig, amikor ránéztünk az órára, és huhh, már mindjárt jön a főnök, úgyhogy induljunk. Nagy nehezen erőt vettünk magunkon, és elindultunk. Szerencsére nem sétáltunk sokat, amikor megláttuk a főnök kocsiját. Nem kellett kétszer mondania, hogy szálljunk be. Ez óriási segítség volt számunkra.

A kocsival egy bolt előtt álltunk meg, és úgy gondoltuk, hogy itt dolgozhat a nő. Kiszálltunk a kocsiból, és elkezdtünk befele menni egy nagyon keskeny kis utcácskában, két oldalt bádoglemez kerítés, és megyünk egyre beljebb. Néztük, hogy a bolt hátsó bejáratát már régen elhagytuk! Hova mehetünk?? Mignem megérkeztünk egy bádogkapuhoz, bementünk rajta, egy kis kertre nyilt, ahol 4-5 család élhet együtt különböző lakásokban – általában egy lakás egy szoba, semmi több, és ott élnek 4-en 5-en vagy akár még többen is – és bementünk az egyikbe. Egy kis lakás volt, bent a földön ült egy nő. Előtte kávéceremóniához nélkülözhetetlen kellékek. Nagyon aranyos volt, köszöntött minket, és helyet foglaltunk eredeti Etióp székeken, kis, kör alakú ülés, amilyet általában szalonnasütésnél használnak az emberek. De ez egy darab fából van kimunkálva, három lába van, és nagyon kényelmes.

A legnagyobb, hogy egész végig úgy gondoltunk, hogy elvisz majd minket egy boltba, ahol megmutatják, milyen körülmények között, hogyan készül az Injera. Na, ez nem így lett. Elvitt minket egy családhoz, ahol a háziasszony még szabadidejében Injerát készít nem csak otthoni fogyasztásra, hanem hogy eladja. Ezen nagyon meglepődtünk, amikor megérkeztünk, mert ha tudtuk volna, lehet, hogy viszünk valami ajándékot is. A kocsival egy bolt előtt álltunk meg, és úgy gondoltuk, hogy itt dolgozhat a nő. De nem így volt. Egy hátsó kis kertbe vitt minket, ahol kb. 4-5 család lakott együtt az állatokkal – tehén, tyúk, és házi galamb. És ezek az állatok nem voltak elzárva, teljes mértékben együtt éltek. Talán a lakásba nem engedték be őket. A galambokat a gyerekek tenyésztik, hazaszoktatják őket, majd játszanak velük, nem is akárhogyan. Elviszik egy tisztásra őket, majd eleresztik, és hazarohannak, a verseny lényege pedig, hogy melyik galamb ér előbb haza. Egy kicsit furcsának tűnt nekünk elsőre, de gondolom otthon is ilyenekkel játszottak a gyerekek a game-boy, nintendo és a számítógép előtt.

A család akihez mentünk épp kávé szeremóniát tartottak. Mondanom se kell, nagyon megörültünk neki, mert eddig csak különféle helyeken olvastunk erről, vagy másoktól hallottuk, de még soha nem volt szerencsénk hozzá. Hát igen. Nem hiába vártuk már annyira. Nagyon finom aromájú kávéjuk van, nemhiába, a kávé hazája. A kávé az etiópiai Kaffar régióból származik, innen ismertették meg a világgal, és persze a nevét is innen kapta. És persze azóta is nagyon sok kávét exportálnak.

A lakás nagyon jól volt berendezve, attól függetlenül, hogy mennyire kicsi volt, nagyon lakályos. A falon különböző szuvenírek, képek, hangszerek.

És ahogy a vendégségekben szokott lenni, rögtön „ránk sóztak" egy csomó kaját, hogy együnk, ha már itt vagyunk, és persze nem mondhattunk nemet, kaptunk még egy adag Injerat. Összenéztünk Stefannal, hogy huhh, ki fogja mindezt megenni. A férj egy tállal és egy kancsóval jött hozzánk, hogy megmossuk a kezünket. Pont úgy ahogy a nagykönyvben – a Lonely Planetben – meg volt írva. Az étel nagyon finom volt, igazi házias, és a kávé szeremóniánál használt füstölő mellett igazán egyedi. Benyomtuk az egészet, és szerencsére utána egy jóideig nem kellett mozognunk. Evés közben a nő a kávét pörkölte szénen, majd amikor elkészült, összetörte a nálunk is használt kávétörővel. Nagyon finom illat terjengett egész végig, ami nem csak a kávénak volt köszönhető, hanem a füstölőnek is.

Amikor a kávé elkészült, feltette a vizet forrni a szénre, ami legalább fél órába került. Tehát nem egy instant Nescafé – egy perc alatt kész – hanem igazi időtöltés, beszélgetés. Nem tudom, hogy az otthoni rohanó világban kinek lenne erre ideje, amikor néha még a rendes evésre sincs idő. Itt máshogy élnek az emberek, de sajnálatos módon az előbb említett Nescafé szeretne betörni a piacra, és árulja már néhány helyen a pocsék ízű instant kávéját. Remélem, lesznek annyira bölcsek, hogy nem veszik át ezt a részét a „civilizációnak", hanem megtartják a saját tradíciójukat. Miközben készült a kávé, beszélgettünk, a vallásokról, lakásról-lakhatásról, de leginkább a földről. Nagyon érdekes és egy kissé ómódi. A föld minden esetben a kormányé, amit bérbeadott, de amíg él a tulajdonos, vagy annak leszármazottai, addig használati joguk van a földjük felett. Tehát építhetsz rá akármilyen kacsalábon forgó palotát, azt a kormány földjén teszed, és bármikor visszaveheti. Persze ezt nem teszik, viszont a befektetőktől elveszik ezzel a kedvüket. Ha felépitetted a házad, leglább 5évig kell, hogy ott éljél, és csak azután adhatod ki bérbe. Eladni soha nem tudod. Elcserélni se. Olyan, mint a középkorban. Egy földreform ráférne :)

Közben még kipróbáltuk az itteni egyik legelterjettebb hangszert – amit alig birtunk megszolaltatni normális hangon – az egyhúrú gitárt. Nagyon vicces szerzet, általában közel eső hangokhoz használják, és amikor mélyebb, vagy magasabb tónusú nótát akarnak játszani, akkor áthangolják. Ezután ettünk egy kis parázson sült kukoricát, majd jött a legjava: az injera készités. Kimentünk a konyhába – ami a hálószoba is volt egyben – és egy kis előkészület után nekiálltunk Injerát késziteni. Mivel egy ilyen úgy néz ki mint a palacsinta, a mérete inkább hasonlít egy jól megtermett DonPepés 62cm-es pizzára. Óriási sütő, és kell is egy kis idő, amíg a nem túl energiatakarékos sütő felhevül a megfelelő hőfokra. Miután megvolt, megmutatta nekünk, hogyan készíti, nagyon speciális mozdulat kell hozzá. Megkérdezte, hogy ki akarom-e próbálni, és ne legyen a nevem Tóth Tamás László, ha ezt kihagytam volna. Persze, hogy kipróbálom, mi sem egyszerűbb ennél, palacsintát is csináltam már több ezret. Naná, csak megfeledkeztem arról, hogy a sütőt nem lehet mozgatni, csak a kezemet. És egy kb. egy literes kancsóból kellett önteni, és körbe-körbe mozgatni közben a kezem, és figyelni arra is, hogy nehogy túl sokat öntsek egyszerre, mert akkor idejekorán elfogyna a kancsóból. Hát próbáltam figyelni mindenre, de a multitasking még nem az én barátom. Mondanom se kell, nem sikerült, csak egy csökevény teremtményt csinálnom, ami nem igazán hasonlított az eredetire. Az ízével viszont nem volt gond, ezt rögtön meg is tapasztalhattuk egy kis Barbarral – erős fűszer kíséretében, ami olyasmi mint a chilli.

Meg megtudtunk még előtte utána néhány dolgot a keresetekről. A nő például ha 1000 darab injerát készit el egy hónap alatt, és mindet el is tudja adni, akkor egy nagyon kis haszonnal számolva kb. 500 Birrt keresett, ami kicsivel kevesebb mint amit mi egy hét alatt elköltünk. Nagyobb haszon nincsen. Ez kb. 10000Ft-nak megfelelő kereset egy hónapra. Nagyon kevés, főleg, hogy csak a lakásuk bérlése – ami kb. 20 négyzetméter, két szoba, fürdő, WC csak kivül a kertben, és persze megosztott – 600 Birrbe kerül. Ezen nagyon elcsodálkoztunk. És szerintünk nem is számolták jól a ráfordításokat, mert még az elektromos áramot se számolták hozzá, ami pedig elég nagy tétel lehet, mivel egy ilyen megsülése kb. 5 perc.

Ettől függetlenül ez a család egy középosztálynak felel meg Etióp nézetben, tehát nincsen hiányuk semmiből sem.

Tanultunk néhány új szót is: mabus – kisfiú, és mimi – kislány. Elég könnyű őket megjegyezni :)