Szeptember 3., Első minibusz élmény, Afrikai Unió, és egy kis munka

Tényleg, eddig még csak arról nem mondtam semmit, ahol vagyunk, mármint a városról. 1881-ben alapította II. Menelik, miután rájött, hogy mennyire jó eukaliptusz fák nőnek errefelé. Addis Abeba annyit jelent mint Új Virág. Ezt a nevet is II. Menelik adta neki.
Röviden ennyi.
Na, ma egy újabb nagy dolgon voltunk túl! Igen, sikerült végre beülnünk a minibuszba!!!! Wow!! Mi nagyon örültünk neki. De ha már itt tartok, akkor el is mesélem, hogyan is működik ez.
Itt Addisban háromféle utazási lehetőség van. Na jó, ha úgy vesszük, akkor négy, de ebből egyik biztosan nem külföldinek való.
Kezdjük a negyedikkel, amit itt Chicken bus-nak is neveznek, amiről már írtam korábban. Nagyon olcsó, hosszabb távra is mennek, még a belvárostól akár 15-20km-re is. Mindegyiken van egy szám, de sehol nincsen leírva, hogy melyik számú busz merrefelé megy. A helyiek persze tudják. Meg persze azt is nehéz az elején kitalálni, hogy hol vannak egyáltalán a buszmegállók, mert persze tábla sehol. Itt úgy megy a fizetés, hogy mielőtt felszállsz, adsz valamennyi pénzt egy nőnek, aki a hátsó ajtó előtti ablakon kihajolva osztogatja a jegyeket. Gondolom, hogy csak egyfajta árú jegy van, mivel nem tudna mindenkit végigkérdezni, hogy merre mész, és az alapján fizess. Ez viszont tényleg nagyon tömött. No mindegy, egyszer majd csak rászánjuk magunkat, hogy üres zsebbel, hátizsák nélkül felszálljunk, mivel elég sok zsebes jár ezekkel a buszokkal.
És ekkor jön a következőként a sorban a Minibusz. Ez széles körben elérhető sok embernek. Toyota márkájú, jobb oldalt hátratolható ajtóval. Az ajtóban mindig áll egy „kaller”, aki az ablakon fél testével kihajolva ordibálja, hogy merrefele mennek tovább. Először egy kicsit nehéz volt megérteni őket, még most se megy igazán, de legalább tudjuk, hogy nagyjából amiket kiabálnak merrefelé van. A sofőr mellett van két hely, hátul pedig egymás mögött háromszor két szék, plusz a kocsi hátuljában még 3 ülés. Tehát összesen 11ember elfér úgy hogy van ülőhelye, plusz a sofőr, plusz a kaller. Ezt néha azért túllépik, és a folyosóra is betesznek valakit, vagy pedig a hátsó hármas ülésre egy negyediket, esetleg mindkettőt. Ami a legviccesebb ezekben, hogy csak akkor mennek, amikor már teljesen tele van. Tehát ha van egy üres hely, akkor még várnak, hátha megy arra valaki. Emiatt elég gazdaságos. Ma amikor végre sikerült találnunk egyet, ami abba az irányba ment, ami nekünk is jó volt, nagyon örültünk és rögtön beültünk. Belül szólt az etióp zene, egész jó volt. Az árak nagyjából fixek, tehát nem az elején fizetsz, hanem valamikor útközben, amikor a kaller úgy dönt, hogy hátrafordul, és kér egy kis pénzt tőled. Mellettem másik oldalamon egy kedves helyi fiatal srác ült, akivel beszélgettem útközben, hogy mennyibe kerülnek a különböző utak, meg hogy mindegyikbe szól-e a zene, meg ilyenek. Nagyon jó angolsággal válaszolt, furcsállottam is, mert azért nem szokott ennyire jó lenni. A kallernak közben adtunk 1-1 Birrt. A srác mondta, hogy majd visszakapunk 35centet, mert ez az út csak egy rövidebb volt, és nem kérhetnek ennél többet. Persze a kaller erről nagyban hallgatott. Csak amikor leszálltunk, akkor mondtam neki, hogy mi van a visszajáróval, és csak úgy mint otthon a benzinkutasoknál, már a kezében volt a 70cent, amit szó nélkül visszaadott. De amúgy ha nem kérdezzük, biztos megpróbálta volna eltenni. Utána volt még egy utunk a minibusszal, ott már nem egymás mellé ültünk, és mellém beült még a negyedik utas is. Nekem ez a második út 60centbe került, Stefannak viszont 65-be. Úgyhogy nem tudom hogy mi alapján számítják ki :)
Másik lehetőség a taxi. Hát, az se jobb a Deákné vásznánál. Régi Zsigulik, vagy ahogy jobban ismertek Lada 1300-ak, szinte mindegyik. Elég vicces, kívülről kék-fehér, az alja tengerkék, a teteje pedig fehér. Belülről viszont látszik, hogy tényleg Oroszországból jöhettek még régebben, mert az összes piros. Ahogy kinyitják az ajtót, rögtön kivillan a piros szín. Ez az eszköz olcsóbb, de még mindig azért a drágák közé sorolható. Majdnem ugyanannyi mint nálunk. Nem is próbáltuk még egyáltalán, de biztos hogy nem lenne valami nagy élmény.
Van még hátra a terepjáró, de az nekünk nem játszik be, mivel eléggé drága, de nagyon sokan járnak ezzel errefelé. Nem is csoda, hiszen ha kimész Addisból, akkor csak néhány főút van leaszfaltozva, vidéken szinte mindenhol földút, vagy ami még rosszabb, kőút van. És persze nem az az apróra darabolt fajta, hanem a féltéglák, vagy még nagyobbak egymáson.
Másik nagy élményünk volt a mai napon a munka elkezdése. Reggel 8:15-re jött értünk Gerhard (Mr. Quincke) a telepjárójával, és kertek alatti úton vitt be a már korábban meglátogatott Mexikó térre. Az épület, ahol dolgozni fogunk egy 15 emeletes óriási építmény, a kereskedelmi kamara székhelye. Nincsen lift, de szerencsére mi az első emeleten vagyunk. Sajnálom akik felettünk vannak :) Rövid országismertető után bele is vágtunk. Felrajzoltunk egy timelinet, és nagyjából megbeszéltük, hogy miket kellene elvégeznünk a három hónap lejártáig. Utána még bemutatott néhány kollégájának, és olyan 10körül mondta, hogy most lesz egy megbeszélése fél1ig, ami az ebédszünet kezdete, és hogy addig menjünk el körülnézni a városban, majd jöjjünk vissza, és elmegyünk együtt ebédelni valahová. Nem kellett kétszer mondania, elfordult, és már ott se voltunk :) Mivel reggel a kocsiból mutatta, hogy merre van az Afrikai Unió központja, gondoltuk, hogy elmegyünk megnézni.
Semmilyen kormányzati épületet nem szabad lefényképezni, mert akkor rögtön elveszik a fényképezőből a filmet, de ez nem tántorított el attól, hogy ne csináljak róla egy képet. Úgy is le tudom törölni, ha szólnának. Mondtam Stefannak, hogy menjünk be, de ő visszakozott. Végül én odamentem a bejárati ajtóhoz, és megkérdeztem, hogy bemehetünk-e csak körülnézni. Végülis beengedett, sőt, még egy guide-ot is adott mellénk, aki körülvezetett, és mesélt nagyon sok mindent. 1963-ban alapították, 53 tagállam van benne a közösségben már az elejétől fogva. Ez azt jelenti, hogy egy kivételével mindegyik Afrikai állam tagja. Az az egy Marokkó, aki azért nem lépett be, mert egy országot, amit ő sajátjának mondott, elfogadták külön tagállamként. És ezen jól besértődött. A fő cél amiért létrejött, az a béke a tagállamok között, de ezt még nem sikerült kialakítaniuk. Mindig vannak viszályok a határok közelében, majdnem minden országnál. De emellett elkezdtek egy gazdasági integrációt is, ami még nagyon az alapoknál tart, nagyjából a kereskedelmi útvonalak kialakításánál. Tehát bele fog telni nekik még jó néhány évbe, hogy oda eljussanak mint a mostani EU, de mondta az emberke, hogy végtére ők is ezt szeretnék majd egyszer elérni. Hát, sok szerencsét hozzá, remélem össze fog jönni, legalább a béke megteremtése a tagállamok között. Amúgy a határoknál nem is igazán az államok harcolnak egymás ellen, hanem inkább gerillacsoportok csapnak össze.
Ezután volt még egy óránk, úgyhogy sétáltunk egyet azon a részen, ahol még nem jártunk. Jól tettük. Megtaláltuk azt a helyet, ahol szomorú óráinkat fogjuk eltölteni. Nem messze az irodától található az egyik legnagyobb sörgyár, aminek van saját beülős helye. Persze nem azon a részen ahol mi voltunk, úgyhogy még nem próbáltuk ki, de az őr megmutatta, hogy merre kell mennünk. Sétáltunk tovább, mígnem egy templomhoz értünk. Katolikus templom, nagyon sokan imádkoznak a kertben, és a templom körül a fejjel a falnak fordulva. Nagyon vallásosak, viszont volt valami furcsa. Keresztény templom volt, mégis volt egy-két emberke, akik úgy imádkoztak, mint a muszlinok. Levették a cipőjüket, letérdeltek, és hajlongottak, meg a földet csókolták. Valahogy nem oda illett szerintem.
Mikor visszamentünk, elmentünk egy nagyon jó étterembe, a Kings hotelbe, ahol olyan svédasztal szerűen voltak kirakva az ételek. Volt tradicionális, kínai, meg olasz. Elég nagy volt a választék, és nagyon finomak voltak.
Utána még visszamentünk az irodába, átbeszéltünk néhány dolgot, az eheti teendőket, majd eljöttünk. Persze ez a megbeszélés nem volt olyan rövid mint amilyen rövid lehetett volna :)
És ezután jött a híres minibuszozás.

Szeptember 2. Addisi séta, és az első félelmetesebb pillanatok

Huhh, ma nagyon sokat sétáltunk a városban. 9 után keltünk, megreggeliztünk, és eldöntöttük, hogy elmegyünk megnézni az Etióp Múzeumot. De ne rohanjunk annyira előre. Gondoltuk, hogy megnézhetnénk a másik főutat, ami itt van a közelben, tehát arrafele indultunk el. Hát, mit ne mondjak, nem volt semmi. Egy szegényebb részen mentünk át, be is láttunk néhány bádogkerítés mellett. Errefelé nagy biznisz lehet bádogot árulni, és gyártani, főleg a hullámosat, ami nálunk általában a tyúkól teteje. Nem lehet túl jó, főleg amikor esik. Biztos hangos. Még mielőtt kiértünk volna a főútra, már egyre nagyobb élet volt az utcákon. Amúgy sár mindenütt, mivel éjszaka esett. Volt egy csocsó, amit kb. 10-en álltak körbe, de nagyon jót játszottak, lehetett rajtuk látni. Amint kiértünk a főútra, máris elmentünk néhány cipőtisztító mellett. Elég furcsa, hogy a legtöbb etióp szeret lakkcipőt felvenni, vagy legalábbis olyat, amit csak öltönyhöz veszünk fel. Ezért is kell, hogy ennyi cipőtisztító legyen, mert hát az utcák elég sárosak, és hogy néz már ki egy csúnya koszos cipő. Így hát nem sajnálva rá a pénzt(ami szerintem nincsen több mint 1Birr – 20Forint), sokszor beülnek kicsiszoltatni. És persze ez egy hovatartozást is jelent.
Még annyit meg akartam írni, hogy mennyire élelmesek a gyerekek. Összefognak. Mentünk az utcán, egyik oldalon a cipőtisztító gyerek, másik oldalról pedig egy kissrác, aki éppen evett valami citrom szerűséget, megpróbálta rádobni a cipőmre. Mint egy kis vállalkozás. Az egyik összepiszkolja, a másik kitisztítja, és még pénzt is kapnak érte! Nagyon ügyes!
Nagyon sok építkezés van itt a környéken, főként a Millenniumi ünnepség miatt, ami Szeptember 11-én lesz. Itt ugyanis akkor lesz 2000. Egy kicsit le vannak maradva :) Nagyon vicces ahogy náluk a naptár van. Van 12 hónapjuk, mindegyik 30 napos, és van egy plusz hónap, ami csak 5 napból áll. Ezért is írják mindenhová, hogy „13 months of sunshine” – 13 hónap napsütés! De megint elkanyarodtam a témától. Tehát az építkezés. A Meskal tértől – Tér tértől – nem messze most fognak építeni egy új 5 csillagos hotelt. Itt is csak a kontraszt. Mellette persze a bádogból készült házak, de nekik kell még egy 5 csillagos hotel. Nem elég a Hilton. De amúgy ugyanez a nagyzós dolgot láttam a reptéren is, ahol írták, hogy 2008-ban jön a Boeing 747. Nem tudom, hogy miért nem fejlesztenek inkább mást, pedig elkelne.
A múzeum nagyon érdekes volt, egy 190 éves házban volt, aminek az alja fából volt, a teteje ahol elértük – egy lépcsőfordulóban – csak fehérre festett vászon volt. Biztos takargattak valamit. A történelmüket mutatták be, de csak az 1850-es évektől kezdődően. Korábbról egy szó se esett. Mutatták majdnem az összes császárt, és nagyon sok minden volt a háborúról az Olaszok ellen. Persze megnyerték az Etiópok. A háború után kezdődött el az igazi fejlődés Etiópiában, az 1950-es években. Ekkor ismerték el különálló államként az Európai államok, megkezdődött a modernizáció. Posta, első autó – Bentley vezette –, nagykövetségek sora, Angol jog mintájára készítették el a törvényeiket, és a Rhinoceros – így hívják azt a vonatot, ami Etiópia és Djibuti között van. Ez az egyetlen vonatjárat egész Etiópiában. Most éppen jár, de csak minden másnap. Volt egy idő, amikor egyáltalán nem ment. A vonatot a Winthertur gyártotta Svájcban. Az 1960-as években nagyon modernnek számított szerintem Addis Abeba, mármint ahogyan a képekről láttam. Teljesen úgy nézett ki mint Budapest a 70-es 80-as években. De ez a fejlődés szerintem meg is állt a kommunisták hatalomra jutásával. Az épületek nem változtak azóta semmit sem. Ma is ugyanolyanok!

Aztán jöttek a különböző „külügyi kapcsolatok”, és volt egy írás, amiben Budapestet is megemlítették, mint testvérvárost. Persze nem nehéz kitalálni melyik időről lehetett szó, amikor ilyen szoros volt a magyar-etióp kapcsolat. Persze hogy a kommunizmus idején, mivel Etiópia is kommunista állam volt 1974-től 1991-ig. Volt egy kis Gellért szobor – Gellért hegyről - is az egyik vitrinben, amit még régebben ajándékként kapott Etiópia. Aztán jöttek a pénzek. Elég vicces volt. Ha jól emlékszem, az 1920-as évekig használtak sótömböt fizetési eszközként. Nem vicc. Kb. egy kilós lehetett, és körbe volt kötve egy piros zsinórral. Utána és közben puskatöltényeket is használtak az 1930-as évekig. És ekkoriban jött ki az első fém pénz. Később dollárt használtak – az elsőket még Londonban nyomtatták, és onnan szállították ide – de nem amerikait, hanem természetesen etiópot. De persze csak a kommunisták hatalomra jutásáig, mert ők rögtön bevezették a Birrt, mint fizetési eszközt. Nagyjából ennyi volt a múzeum.
Mikor kimentünk, csináltunk néhány fotót a gyerekekről, akik odajöttek hozzánk, hogy készítsünk róluk fényképet. Először egy másik úton próbáltunk meg kimenni a múzeumból, ahol két kutya ránk is támadt, de csak az ugatásig jutottak. Amint feléjük fordultunk, rögtön hátráltak, aztán megint ugattak. Egy fél perc után feladták, és visszabújtak az autó alá. Ahova kiértünk, egy nagyon szegényes hely volt, igazából nem ezt kerestük, de ebből az irányból jött etióp zenének a hangja, és valami finom ételnek az illata. A helyiek mondták, hogy menjünk visszafele, és az egyik el is kísért minket a múzeumig, és amikor jöttek újra a kutyák a bejáratnál, rögtön felkapott egy féltéglát, és nekivágta a kutyáknak. Nyögtek egyet, és rögtön visszamentek. Megköszöntük, ő pedig visszament. Visszaértünk a Tér térhez, ahol egy vallási gyülekezet beszédet tartott egy piac felé vezető úton. A piacra a belépő 3 Birr volt. Amikor beértünk, láttuk, hogy ez a felső 10ezernek készült. Itt mindent lehetett kapni a csokitól, fűszerektől kezdve a nyakláncok, fülbevalók, ruhákon át a laptopokig. És persze az eső újra eleredt. Kb. fél órán keresztül nem tudtunk kimenni az épületből, annyira erősen zuhogott, aztán amikor elgyengült, átmentünk egy másik épületbe. Újabb fél óra, de a végén teljesen elállt, és pár perc alatt kisütött a nap. Elég erősen. Hirtelen nagyon meleg lett.
Megéheztünk, és elmentünk keresni egy helyet ahol kajolhatunk. Találtunk is egy nagyon jó helyet a piac területén, nagyon szépen ki volt alakítva, alacsony asztal, kis fa székek. Rendeltünk. Vega nem volt, de az egyik kaja úgy nézett ki a leírásából, hogy nincsen benne hús. Nem így volt. :) Ettől függetlenül Stefan is megette. Nagyon finom volt. Ittunk hozzá etióp sört, ami tényleg nagyon jó. Az étkezésről egyszer majd írok hosszabban.


Sétáltunk tovább a városban, gondoltuk, hogy elmegyünk megnézni a Mexikó teret, ahol majd dolgozni is fogunk. Egy kb. fél órás séta volt. Közben nagyon sok mindent láttunk a városból. Eldöntöttük, hogy ma kipróbáljuk a minibuszt. Ahogy jártuk körbe a város, gondoltuk, hogy már úgyis olyan közel vagyunk az Addisi vasútállomáshoz, hogy elgyalogolunk, és megnézzük. Az épület szép volt, de alig volt nagyobb mint egy balatoni vasútállomás. Pár sin volt összesen, mellettük kecskék legeltek. Viszont ami nagyon furcsa volt benne, hogy annak ellenére, hogy a vonat nem jár túl gyakran, kb. 2naponta, itt volt előtte egy eléggé nagy buszpályaudvar. Csomó Chicken-bus-nak – a legolcsóbb busz, és mindig nagyon tele van, az emberek majdnemhogy az ablakon lógnak ki annyian vannak betömörülve a buszba – ez volt a végállomása. Nagyon sokan voltak itt.
Na, gondoltuk, megpróbálunk visszamenni a Meskal térre minibusszal, de nem volt olyan könnyű mint az gondoltuk. Egyik helyen volt vagy 20-25 minibusz, mindegyiknek az oldalán állt egy emberke, aki kiabálta, hogy merre megy a busz. Megkérdeztük őket hogy mennek-e a Meskal térre, de vagy nem értettek meg minket, vagy nem tudták hogy így hívják – elég sok helynek megváltoztatták a nevét mostanában, ezt is Revolution square-nek hívták még régebben –, vagy csak úgy gondolták, hogy olyan közel van, hogy biztos csak az irányt szeretnénk megtudni, mert néhányan mutattak is arrafele. Tehát a végén feladtuk. Majd máskor. Úgyhogy gyalogoltunk visszaúton is. Itt az egyik minibusz mellett mögénk szegődött egy srác. Követett minket. Elég valószínű volt, mert amikor megálltunk, ő is megállt – egyszer megbeszéltünk Stefannal, hogy álljunk meg itt egy percre – mire egy méterre tőlünk megállt. Elég rossz követő volt nevettünk, mivel úgy csoszogott, hogy szerintem az út túloldaláról is lehetett hallani. Már készültünk arra, hogy esetleg megpróbál ellopni valamit valamilyen trükkel, tehát megfogtuk minden értékünket. 10 perc után végülis elment egy másik irányba. Ez volt eddig a legveszélyesebb dolog amit itt átéltünk.
Egy újabb nagyon szép napon vagyunk túl.

Elso napok...

Budapestről indultam délután, és a földközi tenger felettről néztem a naplementét. Kairó fölé érve a gépről már látszódott hogy ez egy másik világ. Nem tudom mi volt annyira furcsa, de amikor Budapest felett repültem éjszaka, minden sokkal jobban látszódott, mint itt Kairóban. Egy kicsit sötét volt, és a fények is más szinekben világitottak, mint nálunk. A főutak és a mellékutak voltak kivilágitva, és az volt nagyon furcsa, hogy az épületek egyikében se volt felkapcsolva lámpa. Csak egy-két helyen. A nagy épületek nem voltak kivilágitva kivülről mint nálunk. A reptéren már látszódott hogy egy egzotikus helyre érkeztem. A reptéri busz a pálmafák mellett ment el, nagyon szép volt kivülről. Belülről semmi extra, leszámitva azt, hogy kevés volt a fehér ember, és nagyon sok nőt láttam olyan ruhában, hogy még a szemük se látszódott ki. Nem tudom hogy ha véletlenül megéheznek, vagy szomjasak lesznek egy ilyen helyen, mit tudnak csinálni, mert a leplet mindenképpen le kellene venniük. Itt azért a fehér ember jelenléte nem volt ritka, itt még nem nézett meg mindenki.
Csak hogy eloszlassam a rossz gondolatokat az Egypt air majdnem szétesős gépeiről, nem is voltak olyan rosszak. Első körben egy Boeing 747-500-al mentem, majd Addisba egy Airbus 320 kis tévékkel. Tehát nem volt olyan rossz, nyilván nem egy Emirates.

Addisból sajnos semmit nem láttam az első este, mivel az éjszaka kellős közepén jöttem meg, de a magasból tényleg sokkal kevesebb fény látszódott, mint ami Kairó fölött volt. Hát igen, megérkeztem Fekete Afrika egyik országába. Ami nem csak az emberek miatt fekete, de a világitás hiánya miatt is a világűrből sötétnek lehet látni. És az országok között Etiópia egész jó helyet foglal el, főként Addis.
Leszálltam, vizumellenőrzés, ki kellett tölteni egy papirt, hogy ki vagyok, miért jöttem, és minden adatomat bele kellett irni. Majd megkaptam a csomagomat, szerencsére semmi nem törött benne össze, még a pálinka és az Unikum se! Amikor kiértem, már vártak rám. Stefan a német srác akivel elnyertük a pályázatot, és Mr. Gerhard Quincke, aki a projekt vezetője. Jó volt újra találkozni Steffel, nagyon barátságos. Egy 4WD Jeeppel jöttek értem, hátra beraktuk a cuccokat, majd indulás.
Reggel fél négy. Az utak egy része ki van világitva egy része nincs. Néhány helyen olyan tankcsapdák vannak, hogyha nem figyelsz, beletörik még a legjobb Jeep féltengelye is. Egy kicsit távolabb olyan út van, hogy még a magyarok is megirigyelhetik! Tehát nagyon kétélű a dolog. Az utcán gyerekek fociztak ugyanúgy mint otthon az utcán ahogy fociznak napközben, és amikor jött az autó félreálltak. Nem tudom hogyan látták a labdát olyan sötétben, de biztos vagyok benne hogy jól érezték magukat.
Nem ilyennek képzeltem el. Olyan mintha romániában lennék. Az út 2-szer 2 sávos, két oldalon nagy épületek, viszont közte bádogházak. Nagyon kontrasztos itt minden. Igazából sokkal rosszabbra számitottam első ránézésre. Mondta is Mr. Quincke, hogy a különbség egy Európai főváros és Addis között nem olyan nagy, mint Addis és a vidék között. Mondta, hogy ott látszik igazán a szegénység.
Az útról lekanyarodva egy kőútra értünk, ami valaha egyszer régen egy aszfaltút lehetett, a nyomok még megvannak, mostmár viszont majdnemhogy járhatatlan lenne egy normál autóval. Pár perc után meg is érkeztünk. A kapu mindig zárva, csak az őr nyitja ki ha szólsz neki, és éjjel-nappal van itt valaki. A ház full extrás, ablak, ajtó, meleg víz, ágy, konyha, de amúgy tényleg minden megvan. Hűtő, villany, satelit tv.

Ma reggel miután felkeltünk, megreggeliztünk, elhatároztuk, hogy hátunkra vesszük a várost. Ahogy mentünk befele az úton, egy percre tőlünk, volt egy kis shop, ahol vizet, meg néhány kisebb dogot lehet venni. Csak kivülről láttuk, nem mentünk be. Mi kiértün a főútra, azalatt az öt perc alatt már volt néhány gyerek, aki utánunk kiabált, hogy faranjis, ami a fehér ember jelenti. Az út szélén a járda helyén – mivel járdát nem épitettek, csatorna egy méter mélyen, és 5-10méterenkét óriási lyukak, mivel nincsen lefedve. Ugyanitt üldögélnek a kecskék, és néhány gyerek vigyáz rájuk. Újra „Faranji”. És újra. De csak a gyerekektől, a felnőttek csak megnéznek, és mosolyognak. Többen odaszólnak, hogy „Hello!”, „How are you?”, „Do you like Addis?”, szerintem ez az össz angol nyelvtudása néhány embernek. Amúgy nagyon kedvesek. Az utca sok szinben pompázik, a ruháktól, azért nem olyannak kell elképzelni mint India, hanem ugyanaz koszosban :). Fényképet csak néhányat csináltam, mert nem éreztem komfortosnak fotókat késziteni róluk.
Amikor beljebb érkeztünk a központhoz, volt olyan óriási kereszteződés, amilyet még sehol nem láttam! Lámpa egy darab nagyon kicsi van az út szélén, de csak az tartja be, aki balra akar kanyarodni, aki jobbra vagy egyenesen, annak mindegy hogy milyen szinű. Gyalogosoknak nincsen lámpájuk, tehát ha elindulsz, remélhetőleg megállnak, és átérsz. Ezt elég nehéz volt a 2-szer 7 sávos úton megtenni. A kereszteződés tényleg óriási volt, mint egy fél Tesco! Nem vicc. De inkább mint a fél Moszkva tér, úgy hogy nincsenek középen épületek. Tehát nagyon nagy.
A tér, amit a Millenium partira készitenek, az is óriási, a 2*7sávos út mellett van. Már elkezdték feldíszíteni, van óriáskivetitő, ahol egész nap valami sportesemény megy. A hang is végig hallható. A téren most még a fiatalabbak fociznak, a kapu négy darab kő.
Itt volt az első gyerek, akit alig tudtunk lerázni. Egy cipősdoboz volt nála, ami kinyitott, és cigi, zsepi, meg csoki-cukor volt benne, és mondogatta hogy vegyünk valamit. Mi mondtuk, hogy nem dohányzunk, és nincsen semmire se szükségünk, mire mondta, hogy adjunk már neki egy kis pénzt, mert hogy nekünk úgyis van egy csomó a zsebünkben. Nem adtunk. Egy idő után amikor látta, hogy nem fog menni, tovább is ment. Keresett magának másvalakit. Amúgy az utcán mindenki el akar neked adni valamit. Ha tudnák, akkor szerintem még a saját anyjukat is eladnák. A lonley planet könyvben benne volt, hogy az ilyen kéregetőknek ne adjunk semmit se, még kaját se, mert azt is pár perc alatt pénzzé cserélik. És ezzel csak rosszat teszünk a társadalom fejlődésének.
Utána elkezdtük megkeresni a Hilton hotelt, hogy pénzt váltsunk, mivel a reptéren nem tudtam, mert zárva volt. Egy hegy tetején volt. Ott is leszólitott egy srác minket, mi mentünk tovább, ő meg kisért, és beszélt. Mutatta, hogy ez itt a Moskal tér (Moskal = tér), tehát ez itt a Tér tér, meg megmutatta az Afrikai únió épületét, ami mellett elsétáltunk, és persze egy 5-10perc után rátért a lényegre. Cigit akart eladni. Mondtuk hogy nem kell, nem dohányzunk, de azért ő mindenképpen meg akarta adni a telefonszámát, hogy ha mégis meggondoljuk magunkat, akkor el tudjuk őt érni. Megkérdezte a nevemet, megmondtam. Aztán elment.
A Hilton hotel olyan mint otthon egy három csillagos hotel, csak nagyobb, és van külső úszómedencéje, meg Duty free shop, meg autókölcsönző, és Mitsubishi szalon. Mintha teljesen máshol lennél, egy másik kontinensen. Pénzt úgy váltották, mint a reptéren.
Visszafele vettem máris a pénzemből egy Afrika térképet, amit megvétel után már rögtön drágállottam az itteni árakhoz képest. Mindegy, egyszer élünk. Amúgy magyar viszonylatban nagyon olcsó volt.
Benéztünk még jónéhány boltba, és kerestünk egy helyet, ahol tudunk kajolni. Mivel Stef vega – és ezt a szót szerintem nem értik - ezért ő itthon evett tésztát paradicsomszósszal, viszton én beültem az egyik ilyen helyre. Nagyon rendesek voltak persze, és rendeltem egy Injerat hússal. Egész jó volt, kb a kétharmadát megettem, a többit nem birtam, mert elég csipős volt. :) Majd legközelebb. Egy kólát is ittam hozzá, amit otthon biztos nem tennék, de igy legalább a gyomrom is fertőtlenitve volt. Sajna nem volt nálam pálinka. Már tudom is hogy mit hagytam otthon: a laposüvegemet! De mostmár késő bánat.

Minibuszokról, taxikról, és minden egyébről majd később, egyelőre ennyi. Majd még irok, remélhetőleg mihamarabb.